Aki ismer engem az két dolgot biztosan tud rólam: minden élethelyzetre van egy odaillő Borat idézetem, illetve semmilyen vízben élő növényt vagy állatot nem tartok emberi fogyasztásra alkalmasnak. Lehetőleg az asztalomnál ülve se fogyasszon senki halat, de még a szomszéd asztalnál ülő társaság bőrén sült lazaca is meg tudja lifteztetni a gyomrom. Az aroma egyszerűen a mediterrán déli nap alatt rothadó partra vetett algára és oszló tengeri állatok tetemére emlékeztet. Tudom, hogy ezzel a súlyos gasztrofogyatékossággal elég nehéz végigenni egy kortárs degusztációs menüt. Szégyellem is a válogatós fajtámat, ezért próbálok tudatosan szembeszállni ezzel az ellenszenvvel. Egy új ételt ugye a városi legenda szerint tízszer kell kóstolni ahhoz, hogy az ember megszeresse. Érzékeny ízlelőbimbókkal, és nagy adag kíváncsisággal született egyedeknek lesz ennek a duplája is. De nincs olyan rendszer amit ne lehetne kijátszani egy kis trükközéssel. A folyamat felgyorsításához konfrontációs terápiát választottam. Egy szigetcsoport amely 1000 km-re van a legközelebbi összefüggő szárazföldtől éppen ideális helyszínnek bizonyulthat ehhez. Irány tehát Ecuador!
Novemberben sikerült eljutnom a Galapagos-szigetekre egy perui utazás levezetéseként.A vulkanikus szigeteken gazdálkodni, az erre alkalmas terület hiánya miatt, nem nagyon lehet, A szigetek nagy része fekete terméketlen vulkanikus kőzet, amit néhol megtör egy ecsetvonásnyi zöld a távolban.
Esetleg egy vékonyka sáv homokos tengerpart, vagy egy fiatalnak tűnő mangróve erdő dobja fel a türkízkék óceán és fekete szárazföld kettősét.
Habár a nagyobb szigeteken láttam kisebb nagyobb kerteket, ezek egészen bizonyosan nem tudnák ellátni elég terménnyel a helyieket, és az idelátogató turistákat. Halból és egyéb tengeri állatból viszont óriási a kínálat. Sikerült épp a languszta időszak közepére időzíteni az utamat. Mindössze 15 USD volt az ára a napi frissen fogott óriási ráknak, amit minden este az utcabállá eszkalálódott vacsoráztatás közben grilleztek meg az éttermek előtt felállított szénnel működő grillsütőkön.
A languszta kifogott rajtam. Továbbra sem kedveltem meg, a vödörnyi beurre à la bourguignonne ellenére sem. A harmadik nap már a pránaevésés is valós alternatívának tűnt a főtt rizs sült krumpli kombinációja láttán, ami egyébként minden bizonnyal Dél-Amerika vajas kenyere lehet (mindenhez megy, és jól lehet velelakni). Ebben a beszűkült tudatállapotban sikerült szembetalálkoznom egy frissen fogott tonhallal. A belőle készült szasiminek pedig sikerült megfelelenie a személyes gasztrokanonikus normáimnak.
Minden egyes szigetnek különböző a flórája és faunája, ezért a látogatók nagy része a szigetek közötti kompokon sül ropogósra az egyenlítői nap alatt hogy utána tökéletes kontrasztot alkossanak a galapagosi pingvinek fekete-fehér mintázatával. Egy ilyen fájdalmas útról hazafelé ringatózva a méteres hullámok között a kapitányunk kifogott egy tonhalat, amit egyből fel is kívánt szolgálni. Kikötöttunk Santa Cruz egyik kevésbé frekventált partszakaszán, és kaptunk egy negyedórás partraszállási engedélyt.
Ekkorra már olyan éhes voltam, hogy a tengeri állatok erjesztett nyesedékéből készült siokarát surtströmminggel felütve is bevállaltam volna. Viszont mikor visszaértünk a dekkre, profin szeletelt és tálalt szasimi várt minket. Egy kevéske szójaszósszal meglepően élvezhető ebéd volt.
Szerencsére valóban kezelhető a halfóbiám, de még mindig kiver a hideg veríték, ha arra kell gondolnom, hogy novemberben a tsukiji halpiacon fogok végigsétálni remélhetőleg nem hamuszürke ábrázattal.
