Múlt héten kaptam egy kis hangulatfokozót a koreai barátnőmtől, küldött nekem pár zacskó ramyunt (koreai rament) egy mellékelt cédulával, hogy keressek rá Youtube-on a „Samyang challenge” kifejezésre. A csomagolásra nyomtatott tüzet okádó csirke láttán már sejtettem, hogy mi vár majd rám. Így is lett, a videómegosztón mindenféle nációk gyermekei lapátolják bele a képükbe a vélhetően méregerős tésztát, és közben visítoznak és huhognak felváltva. Ilyen fajta kihívásokkal utoljára gólyatáborban találkoztam, és kivétel nélkül mindegyik habzós hányással végzödőtt. Fél kiló vaj leküldése tényleg hálátlan feladat, na. Az internetes kajás kihívások is éppen ennyire kifinomultak, a videók szórakoztatási értéke az alanyok látványos szenvedéséből adódik. Mivel nem lenne fair ezt az élményt nem megosztani a barátaimmal, ezért meghívtam pár gyanútlan arcot a tesztelésre. Természetesen a szereplők beleegyezésüket adták az aktushoz, és rajtam kívül más állaton nem végeztünk csilitesztelést. A Youtube-os találati lista alapján pedig tudtuk, hogy kiválóan fogunk egymás csilitűrőképességén, illetve annak hiányán szórakozni.
A csípős tésztának kétféle változata létezik. A sima gyilok fekete zacskós, a kétszeres gyilok piros zacskós. A csomagolás tartalmában nincs meglepetés, nagyjából megegyezik bármelyik más ázsiai beütésű gyorstésztáéval: egy adag tészta, és két zacskó fűszerekkel és szósszal. Az elkészítési mód viszont rendhagyó ennél a ramyunnál. Először a tésztát kell megfőzni, leszűrni, majd a tányérban kell hozzáadni a fűszereket és csiliszószt. Izlés szerint lehet rajta hagyni egy kevéske vizet, de többnyire minimális lével fogyasztandó.
Engem nem lehet egykönnyen megfélemlíteni holmi internetes chili challengekkel, mikor még a reggeli müzlimet is bhut jolokiával tuningolom fel. Eddig nem fogott ki rajtam egy csípős étel sem, mondjuk tavaly a carolina reaperes grillkolbász térdre kényszerített (szó szerint). Gyanútlanul ballagtam le a szatyrommal a sarki közértbe egy nappal a kolbászevés után, amikor hirtelen kezdett elsötétülni minden, kivert a hideg veríték, és kénytelen voltam négykézláb visszakúszni a lépcsőn a szobámba. Az aznapi paprikás krumpli sajnos csúszott két órát, helyette viszont megismételhetelen testen kívüli élményben volt részem, amíg a szervezetemet elhagyta a kapszaicin. Mivel én már végigjátszottam a csípős étel versenyt godmode-ban, és feltehetőleg a sima csípős ramentől az arcizmom sem rándulna, inkább a 2x erősségűt vállaltam be, megvonva a többiektől az asztráltest utazós élményt. A tesztcsapatunk meglehetősen vegyes csípősségtűrés szempontjából, úgyhogy a biztonság kedvéért kikészítettem pár kéksajtos kenyereket a tűzoltáshoz. Jöjjöj tehát a csilievő vegyesválogatott:1. Anna, a finn alkalmi csilifogyasztó
Világutazott és jólnevelt finn, aki mindig mindent megkóstol amivel megkínálják. Habár többször megjárta már a jóhiszeműsége miatt, a szingapúri kiküldetése alatt bizonyos fokű csilirezisztenciát sikerült kifejlesztenie.
A fapados atomerős tésztával indította a versenyt, de nyitott volt rá, hogy a még csípősebb változatot is kipróbálja. Szerinte nem a csípőséggel volt a baj, hanem a fűszerezéssel: a koreaiaknak kicsit megszaladt a kezük, amikor a műanyagízért felelős komponenst adagolták. Viszont az első harmadnál hamar kiderült, hogy mitől huhognak a csilifanok a tészta evése közben. Beütött aztán a csilifene, és Anna a végére meg is könnyezte a tészta feletti győzelmet. Végül úgy döntött, hogy az extrémebb verziót meghagyja az életuntaknak.
2. Ega, az indonéz aki rekreációs céllal folyamodik csilihez
Különösebben nem keresi a csípős ételeket, viszont mivel nyugat-indonéz ételeken nevelkedett, ezért a toleranciaküszöbe magasabb egy átlagos fogyasztóénál. Nagyon csípőset csak akkor eszik, ha azt a helyiek is valójában úgy fogyasztják. Nem érti, hogyan válhatott a csilievés nemzetközi versenysporttá.
Nagy elánnal vetette bele magát a tésztába, kifejezetten ízlett neki az elején, majd itt is hirtelen átvette a csili az irányítást az események felett. A tesztalanyunk megfutamodás helyett az ellentámadást választotta, és 10 másodperc alatt bekebelezte az adagot. Mindeközben a szemébe is került a szószból, amin sajnos a kéksajtos kenyér nem segít, úgyhogy a következő 10 percet a mosdóban töltötte zárt ajtók mögött. A kintiek pedig csak a folyó víz zubogását hallották, míg Ega elfolytott hangon mantrázott valamit, feltehetően indonézül. A legerősebb ramenbe csak a nyelve hegyét dugta bele, majd megköszönte a lehetőséget, de lehetőség szerint inkább a foghúzást választaná egy indiai utcai fogorvosnál.
3. Anna, a Magyar aki életvitelszerűen fogyasztja a csilit
Már gyerekkoromban a nagymama macskapöcse paprikájával ettem a tanyasi húslevest, a lecsó fele is hegyes erős paprikából készült, és rózsafűzér helyett is paprikafűzért morzsolgattam. A hűtőmben mindig legalább 10-féle csilikészítmény található, hogy mindegyik nemzeti konyhához legyen passzoló paprikám. Nem leszek olyan barbár, hogy gochujangot tegyek a gulyáslevesbe vagy sambal oeleket az enchiládámba, akkor inkább a gyerekverziót kanalazom.
Nem izgultam, teljes nyugalommal ültem le az asztalhoz, miközben a két skarlátképű túlélő és telefonkameráik várták hogy nekiálljak a munkának. Csípős volt a tészta? Igen! Annyira amennyire számítotam rá? Nagyjából! Fájt? Nem annyira mint egy átlagos Éjjel-Nappal Budapest epizód két tizenéves zsebpumpedgabó előadásában. A vendégeim viszont nem vettek ebből észre semmit. Megettem a ramyunt, megtöröltem a verejtéktől gyöngyöző bajuszom, majd megköszöntem, hogy csatalkoztak a teszthez. Tudták, hogy bírom a csilit, de erre a kimenetelre nem számítottak. Mivel a két legyőzött nem ért magyarul, és a Google Translate pedig annyira pontos mint egy észak-koreai tesztrakéta (nagyjából, de elég sokszor mellélő), ezért itt osztanám meg az epilógust az olvasóközönséggel. Amint leért a tészta a gyomrom lángbaborult, ami mellett Drezda látképe ’45 február 13-án csak nyáresti tábortűznek tűnik. Ez az érzés 2 órával később hagyott alább, majd pont mint a kolbászos esetnél, egy nappal később az ismerős érzés ismét manifesztálódott az alhasi régióban. A harmadik nap után tértek vissza megszokott testi funkcióim.
A tészta nem egy kulináris élmény, barátokkal való ökörködésnek elmegy, mindhárman kiválóan szórakoztunk. Viszont érdemes péntekre időzíteni a kihívást, így nem kell a munkanap nagy részében kifogásokat keresni a folyamatos eltünögetésünkre. Akinek pedig van ennél durvább sztorija csilivel, az ossza már meg velünk egy kommentben.