Mi történik akkor, ha keresztezzük két olyan ország gasztronómiáját, ami a földgömb két legtávolabbi pontján helyezkedik el? Egy magyar új-zélandi mashup elég bizarrul hangzik, de egy mongol-argentin BBQ-ra bármikor befizetnék. Na de mégis mi történik akkor, ha kultúrájában, nyelvében, vallásában, habitusában két abszolút eltérő nemzet konyhájának alapanyagait, és technikáit ütköztetjük?! Részemről tömör gyönyör, és a San Pellegrino étteremlistáját összeállító bizottság szerint is, akik ma hajnalban a Maidot hirdették ki Dél-Amerika legjobb éttermének. Ezzel a második helyre csúszott a Central, amit nekem is módomban állt kipróbálni tavaly, de én is a inkább a nikkei éttermet kiáltanám ki győztesnek egy elképzelt étterempárbajban. Kiváncsian várom, hogy 2018 júniusában sikerül-e majd nekik ugyanez a bravúr a San Pellegrino világranglistájának publikálásakor. Én mindenesetre drukkolok nekik, a többnyire halas étlap ellenére a séfnek sikerült beletrafálnia a kedvenceimbe, és mindezt elegáns japán minimalizmussal tette. Mitsuharu Tsumuranál nem kapsz szferizált joghurtot vagy szárazjéggel pimpelt tányérokat, csak a perui és japán konyha klasszikusainak magyar ízléssel is kompatibilis hibridjét, és mellé, nem utolsósorban, világklasszis koktélokat.
Az előételek a japán formát követték, nigirik, sashimik, gyozák közül választhattunk. Először csirkés nigirit rendeltünk, amit ropogós csirkebőrrel tálaltak, de a tengerimalacos gombócoknak sem tudtunk nemet mondani. Mivel csak másfél óránk volt ebédelni, ezért nem a Nikkei kóstolómenüt rendeltük, helyette több előételt, és egy főételt választottunk. A hely tömve volt, egy szabad asztal sem maradt, amit nem is csodálok, ugyanis minden egyes fogás tömény, de megkomponált falat volt. Tsumura ugyan az Egyesült Államokban végezte a szakácsképzést, de utána évekig Japánban sztázsolt. Elbeszélése szerint közel 3 évig tartott neki mire a mosogatástól és késélesítéstől egyáltalán az alapanyagok közelébe engedték. Az ételei alapján ezt el is hiszem neki.
A főétel mindent vitt, ropógós bőrkéjű császársült ramenredukcióval. Már hangosan kimondva is libabőrös lettem tőle, és nem is kellet csalódnia a húsimádó énemnek. Csak semmi körítés (szó szerint), zsíros, omlós hús, és a híres japán leves esszenciává sűrítve, és egy falatka krumplipüré. Habár minimalistának tűnik az étel, nem hiányzott mellőle semmi, bármilyen egyéb köret csak elterelte volna a figyelmet a tökéletesre sütött malacról. Van egy olyan érzésem, hogy idén karácsonyra a nikkei konyha tájékán fogom keresni a halászlét és töltött káposztát helyettesítő menüsort.
Az ebéd egyetlen melléfogása a desszert volt, de ezért csak magamat okolhatom. Ha churrost látok, egyből beindul nálam a pavlovi reflex, és már tömöm is magamba a tűzforró fánkokat. A Peruban látott verziót többnyire dulce de lechevel töltött, és ez a Maidóban sem volt másként. Tökéletes, frissen sült, kívül ropogós, belül puha rudakat kaptunk, de 300 forintnyi perui solért épp ugyanilyen minőségű churrost kaptunk volna bármelyik mozgóárusnál, a fahéjas fagyi pedig nem addott hozzá a fánkok élvezeti értékéhez annyit, ami indokolta volna az árkülönbséget.Ez volt az utolsó étkezésünk Limában, amit megpróbáltunk minél hosszabbra nyújtani, így az étteremből egyből a reptér felé vettük az irányt hogy még elcsípjük a Helsinkibe tartó gépet. A többórás repülőút alatt hozzá sem nyúltam a felszolgált repülős ételhez, a Maido után még pár napig minden étel csak alapanyagpazarlásnak tűnt. Fájdalmas volt visszaszokni a puritán finn konyhára a színes-ízes világkonyha után. Az élmény leginkább ahhoz hasonlítható, mintha egy mozis IMAX trailer után egy fekete-fehér Orionon kellene végignéznem a szemüvegem nélkül a Szárnyas Fejvadász 2049-et. Rátok is volt már étterem ilyen hatással?