Mégpedig nem is akármilyen, a francia gasztrolegenda Alain Ducasse egyik párizsi étterme, a Jules Verne, bújik meg 125 m magasan, a kilátó fölött egy emeletnyivel. Ha pedig amúgy is megnéznéd magadnak közelebbről a francia főváros ikonikus tornyát, akkor miért is ne ugranál be egy háromfogásos ebédre a francia tudományos-fantsztikus íróról elnevezett étterembe, hogy zavartalanul gyönyörködhess a párizsi háztetőkben, és nem utolsósorban a felettébb szórakoztató, bármiből szivecskét rögtönző ázsiai turistákban.

Alain Ducasse mindig is próbált exkluzív környezetet biztosítani a kevésbé progresszív francia konyhát kínáló ételeinek. A katari IDAMról már hoszasan áradoztam, de érdemes a Versailles-i kastély épületében található Ore reggelijére is befizetni, nem csak a tökéletesen foszlós-omlós croissantért, hanem mert ezzel megkerülhetjük a sorbanállást, az étteremnek ugyanis saját privát bejárata van a kastélyba. De nem csak a helyszínek kiválasztására fektet nagy hangsúlyt a ma már monacói állampolgárságú séf, hanem az éttermeit is kivételesen tehetséges belsőépítészek álmodják meg. A Jules Verneert felelős Patrick Jouin szerencsére nem használta ki a névadás és helyszín kínálta steampunk ziccert, az enteriőr letisztult, az asztalon pihenő terítéket, az Eiffel-torony alapját stilizáló kerámiát pedig legszívesebben a kézitáskámba süllyesztettem volna. Mint kiderült, egyedi darabokról van szó, de 250 euróért bárki hazaviheti őket. Ha nem csúszna le róla folyamatosan a  kacsazsíros parasztvekni, lehet, hogy meg is fontolnám az ajánlatot. De első ránézésre egy málnaveloutét is élvezet lehet kisikálni a mélyedésekből, úgyhogy lemondtam róla, gondolom az Ducasseék sem véletlenül felejtik el tálalásra használni őket.

Miközben már 10 perce vártunk, hogy négyesével liftezzék fel az embereket az étterembe, azon gondolkodtam, hogy vajon a konyha logisztikáját hogyan oldják meg. Mennyi ideig tarthat feltölteni a hűtőket, illetve hány percbe telik mire a teljes személyzet megjelenik a műszakfelvételhez. Belépve az étterembe egyből a látványkonyhával találja magát szembe az arra tévedt vendég. A funkcionális tér nem tűnt sokkal nagyobbnak a felvonónál, úgyhogy ilyen feltételek mellett nagy az esélye, hogy az Alain Ducasse-birodalomban nem a Jules Verne a szakácsok és pincérek kedvenc karrierállomása. Én sem örülnék, ha az ingázásom megduplázódna csak azért, hogy bejussak a munkahelyem épületébe.

De vajon megérte-e kulináris szempontból, hogy Párizs felett randizzak a francia koynhával? A menüsor kifogástalan volt, az előételek és a desszert adottak voltak, a főételek közül kellett kiválasztani a hangulatunkhoz megfelelőt. A libamáj, kaviár, és szarvasgomba hegyek leginkább az escoffieri hagyományokat követték a könnyedebb novuelle cuisine helyett. Végig francia klasszikusokat kaptunk ducasse-tól nem megszokottan módon hanyag eleganciával felöltöztetve, a lábunk előtt heverő Párizst egyértelműen nem akarta a séf háttérbe szorítani.

A dekadens és tartalmas ebédünket egy könnyű citrussörbet-vel zártuk, ami után kaptunk egy kis ízelítőt a trópusi gyömölcsös desszertkínálatból, majd visszakanyarodtunk az Eiffel-tornyos témához, az állandó desszert ugyanis egy csavart formázó csokoládéalkotás.

Aki szeretne egy igazi francia neházmártásba és libamájba fojtott menüsort végigenni, talál Jules Vernenél költséghatékonyabb módot is erre, a különbözetből pedig akár hatszor is megjárhatja az Eiffel-tornyot. Ha pedig előremutató gasztronómiával ismerkednénk Párizsban, akkor szintén érdemes más helyet keresni ehhez az élményhez. Tárgyfetisisztáknak, liftrajongóknak, scifi/steampunk fanatistáknak,  és Alain Ducasse pontgyüjtőkártyával rendelkezőknek viszont kihagyhatatlan megálló egy párizsi út során.