Albert Adriát nem hiszem, hogy bárkinek is be kell mutatnom, ő a legendás Adrià fivérek fiatalabbik fele, aki a bátyjával, Ferrannal ránkszabadította a molekuláris - polkorrektebb nevén - kísérleti gasztronómiát. Az elBulli 2011-es bezárása óta együtt és külön is több projektbe belefogott a testvérpár, filmek, könyvek, R&D együttműködések jellemezték ezt a többéves időszakot. Albert Adriá viszont a saját kulináris álmának megvalósításán is dolgozott, és sorra nyitotta Barcelonában a különböző tematikájú (spanyol, mexikói, perui) éttermeit, lépésről lépésre haladva egy ducasse-i jellegű gasztrobirodalom építése felé. Ezek közül a Tickets vált a legsikeresebbé, ami tapasklasszikusokat kínál modernre fordítva, megidézve az elBulli klasszikusait is. De nem ettől vált az idei étteremjárásom legszenzációsabb vacsorájává, hanem attól amikor kiderült, hogy az este folyamán miért tűntek el nyomtalanul a vendégek fizetés nélkül az étteremből.

A helyszínt már messziről kiszúrtuk a világitó névtáblájáról, majd az előtérbe lépve porondmesternek öltözött hostessek fogadtak, hogy az asztalunkhoz kísérjenek, de a pincérek hacukája is követte a cirkuszi hangulatot. Michelin-csillagos étterem ellenére meglehetősen lezser volt a hangulat, itt nem találkoztunk kisestélyibe öltözött kínai vendégsereggel, körülöttünk csak spanyol szót hallottunk, így ekkor már mi is tudtuk, hogy nagy valószínűséggel nem fogunk csalódottan távozni. Bediktáltam a halundoromat, majd elmaradt az ilyenkor általános csendes szemmelverés, így rá is bíztuk magunkat a felszólgálóra, aki találomra válogatott nekünk össze egy tapas menüsort klasszikusokból, és közönségkedvencekből.

A hideg előételek között több spanyol alaptapas is feltűnt elBullisítva, manchego egy falatnyi tésztába zárt levegőágyon, minibagettek érleltsonkába tekerve, meglepő textúrájú hideg levesek, majd végül tiszteletét tette a legendás szférikus olíva is. A híres alginát fürdőbe kanalazott olívalé, ami a molekuláris gasztroforradalom szimbóluma lett, és nem mellesleg Gaggan Anandot is megihlette, aki aztán egymaga lefektette a progresszív indiai konyha alapjait.

De további meglepő fogást is tartogtott az este. A legvicessebb a passiógyümölcsbe oltott cukorborsóragu volt kellemes ibériai sonka alapléből főzve, amit előttünk nyitott fel ollóval a felszolgáló. Úgy néz ki a Ticketsben semmi nem vész kárba, és még a hulladékot is hasznosítják, mégpedig számomra is értékelhető humorral fűszerezve.

A meleg főételek közül a ropogós polipot ugyan nem kóstoltam meg, de a vacsoratársam ezt az ételt nevezte meg kedvencének, a kenyérben sült spárga viszont nem hagyott bennünk mély nyomot.

De a hely nem csak a fogásokra épít, valamirevaló tapas helyhez illően, italokból is tudnak villantani. A kedvencem a Pink Flamingo volt, amit a pincérnőnk a sejtelmes "Majd figyeljünk a koktél aromájára az első kortynál!'" megjegyzéssel tett le elénk. Szerencsére még időben rájöttem, hogy a pohár opálos talapzatát valójában a fogságba ejtett füst okozza, így nem maradt dokumentálás nélkül.

Miután kiámultuk magunkat ezen a váratlan húzáson, és el is fogyasztottuk a kiváló koktélt, egy újabb dresszbe öltözött hölgy lépett az asztalunkhoz, majd átnyújtott nekünk két jegyet, és felszólított minket, hogy feltűnés nélkül kövessük. Ekkor értettük csak meg, hogy miért tünedeztek el körülöttünk az emberek. Reméltük, hogy nem egy csúcsétteremnek álcázott  globális szervkereskedelmi hálózat áldozatai leszünk pár pillanat múlva. Mindenesetre amikor a kivilágítatlan raktárhelységben egy zárt ajtó előtt téblábolva felszólítottak minket, hogy lépjünk be nyugodtan a szomszéd szobába, azért reflexből rámarkoltam a kézításkámban rejlő, kulcstartóként működő kacsa nevű nindzsafegyveremre, hogy egy jól irányzott mozdulattal lekapjam a bőrt a támadóim arcáról. A hungarocell dobozba rejtett bejegelt vesék helyett viszont egy szintén váratlan, pszichedellikus látvány fogadott.

A hátsó szobában egy elvarázsolt cukrászdát rendeztek be, ahol a mennyezetről hiperglazúros óriásgyümölcsök függtek, és a kijelzőkön a Charlie és a csokigyár ikonikus jelenetei futottak végtelenítve. A melletünk lévő falon pedig sztárcukrászok Albertnek ajánlott könyvei sorakoztak, akik közül sokan megfordultak a világhírű séf konyhájában. Még Will Goldfarb párhetes könyve is ott lapult a legalsó polcon, akinek a balinéz desszertéttermét én is megjártam áprilisban.

Ráböktünk a legszimpatikusabb desszertekre az étlapon, és amíg vártunk végiglapoztuk a dedikált szakácskönyveket. Ami pedig ezután következett nem tudom közhelyek nélkül visszaadni. A finálé úgy szólt, mint az ágyulövések Csajkovszkij 1812 nyitányának végén, egy tökéletesen felépített menüsor végére robbant be a két desszertkompozíció, ami kivétel nélkül meghozta a katarzist az est kulináris közönségének. Először Seal slágerét idézték meg nekünk, és egy tökéletes vörös rózsáról csókolhattam le a licsis-rózsás-málnás harmatot, majd az érlelt sajtnak tűnő fogásra pislogtunk furán, míg ki nem derült, hogy valójában sajttorta rejlik alatta.

Hiába hangzik furán egy cirkusz tematikájú étterem, mi még órákig a hatása alatt voltunk, és kérdezgettük a másikat a benyomásokról, fogásokról, és váratlan fordulatokról. Aki pedig szintén szeretné a sztárséf kreatív ámokfutását végigenni, annak azt ajánlom, hogy készítsen magának  egy telefonos emlékeztetőt, ugyanis a foglalásokat két hónapra előre nyitják meg, és éjféltől szabad a pálya. Amikor próbálkoztam, 4 perc alatt elfogyott az összes kétfős asztal, és csak 6-8 fős csoportoknak maradt hely. Én viszont mindenképp azt ajánlom, ha csak egy éttermet próbálsz ki Barcelonában, akkor mindeképp a Ticketsbe váltsál belépőjegyet.