Kyuri koreai barátnőmmel az egyetem alatt ismerkedtünk meg Finnországban. Azóta évente szoktunk összefutni, hol nála Ázsiában, hol nálam Európában. Tavaly egy makaói-hongkongi túrához csatlakozott hozzám, idén pedig egy belga-holland nyaralás amszterdami szakaszához kaptam meghívót. Lefoglaltam a repjegyemet, kivettem a szabim hogy egy csötürtöktől hetfőig tartó hosszú hétvégén körbefussuk a holland fővárost. Egy becsúszott felvételi interjú miatt azonban a találkozásunk péntek estére tolódott. Természetesen sajnálkoztam, hogy kevesebbett időt tudunk terepfutással tölteni, de már indítottam is a keresést a környékbeli csúcséttermek szabad asztalaiért. De Librije volt az első ahol próbálkoztam, és péntek ebédre egy darab egy fős asztalt sikerült is elcsípnem 4 héttel az indulás előtt. Valószínűleg ezzel sikerült kimaxolnom a gasztrokarmámat, mert azóta mindenhol csak teltházas éttermekbe futok bele. De ezt még azon az áprilisi harmatos reggelen nem sejtettem, amikor megkaptam a visszaigazoló emailt Schipper kisasszonytól.
A De Librije az egyik ismert étterem rangsorolás szerint a világ 34. legjobb étterme, 2004 óta 3 Michellin-csillaggal villoghatnak, és a Gault Millauban is 19.5 pontosak. Emellé még jófejségből is túlteljesítenek. A tulajdonosok, Thérèse és Jonnie Boer folyamatosan kampányolnak az ételpazarlás ellen. Az étteremnek is izgalmas helyszínt válaszottak: először egy apátságban rendezkedtek be, jelenleg viszont egy 18. században épült egykori börtönben működnek.
Számos csillagos étteremben jártam már több kontinensen is, de egy háromcsillagos helyet még nem volt alkalmam meglátogatni. Nem tudtam mire számítsak, sem a helyszín, sem az étlap nemt tűnt sokkolóan különlegesnek. Mindenesetre bepakoltam a vasárnapi ünneplős bőrdzsekit, átugrottam a vacsorát és reggelit, és 11:55-kor már háromszor körbegyalogoltam az épületkomplexust, majd egy kínai üzletembernek cosplayező férfi után én is beléptem a bejáraton.
A narancs és barna enteriőr ugyan nem az én favoritom, de mi mást választanának a De Oranjes országában. Orange is the new black, passzol a témaválasztáshoz, úgyhogy gyorsan túltettem magam a 80-as években begyűjtött viszolygásomon. Míg az asztalomra vártam, megkínáltak egy kis pezsgővel, és már küldték is az amuse-bouche-okat. A gombás, tulipánhagymás üdvözletek után a bizarr módon tálalt tőkehal nyelvvel is megküzdöttem. Megelevenedett előttem a kedvenc jelenetem a Brian életéből: "Rántott farkasmellbimbó! Pacsirtanyelv, fókaorr, rigófütty!". Értem én, hogy fejtől farokig mindent fel kell használni, de a különleges állati testrészek elfogyasztása nem az én fétisem. De ha a séf küldi, akkor legyűröm, és még mosolygok is hozzá. Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha leírom, de izgatottan vártam, hogy bekísérjenek a fedett börtönudvarra.
Az étlap két opciót kínál fel: választhattunk az À la carte oldalról, ahol az étterem ikonikus fogásai szerepeltek, illetve 5 színes körben feltüntetett alapanyag-kombinációból kiválaszthatjuk a számunkra legszimpatikusabbat, ha a menüsort kívántuk meg. Csak a hozzávalókat sorolják fel, a végeredményt viszont csak az asztalnál leplezik le. A tálalást tökélyre fejlesztették, a tatárbifsztek az ujjamra húzott gyűrűn érkezett, a maracuja kaviárt pedig egy képzeletbeli búvár markából csipegethettem. A legpoetikusabb alkotás viszont az asztalnál sütött holland marha volt, amit lapockacsonton tálaltak. A fogás végére a hófehér lapockát a köretként tálalt cékla vérző tetemmé festette. Ehhez hasonló gegekkel tarkítják a vendégek ebédélményét, mondjuk a fekete WC papírt a mosdóban nem tudtam értelmezni, de majd valaki elmagyarázza nekem a praktikumát.
Meg kell hogy jegyezzem, ezt a helyet nem csak a költői fogások teszik 3 csillagossá. A pincérek személyreszabott kiszolgálással érik el, hogy a három és fél órás ebédmaraton egy röpke irodai ebédszünetnek tűnjön. A kínai vendégnek az európai exkluzivitást promózzák, míg a tudálékos magyar turistát a hárslevelű kiejtésének nehézségeivel szórakoztatják. Nincs olyan kérdés amire nem tudtak válaszolni, és ez volt az első étterem, ahol kérés nélkül invitáltak a konyhába, hogy bemutassák éppen hol tartanak az esti előkészületek. Homlokon ugyan nem csókoltak kifelé menet, de egy baráti ölelést így sem tudott az introvertált lelkem elkerülni.
Az étterem közvetlenül a reptérről elérhető egy óra alatt vonattal. Akinek esetleg hosszú átszállása van Amszterdamban, egy ebédre még be is ugorhat, mindenképp megéri a kerülőt. Szeptemberben már vannak is szabad asztalok.
