A novemberi japán utam természetesen Tokió gasztronómiai feltérképezése köré épült, a kedvenceimről be is számoltam, az étkezések közötti üresjáratot pedig többnyire céltalan kóborlással töltöttem ki, de csak miután már megnéztem az összes építészeti látnivalót természetesen. A japán főváros végtelen mennyiségű élményt kínál az ártalmatlantól az egészen bizarrig, ha kedvünk van hozzá kávézhatunk baglyokkal, de akár el is szenderedhetünk egy csinos japán hölgy társaságában miután kifizettük az óradíját, ami szigorúan nem tartalmazza a kiskifli-nagykifli felállást. Viszont egy bizonyos japán szolgáltatásért midenképp el kell hagynunk az übermodern metropoliszt. Ha Toshiro Mifune filmjeinek, és Hokuszai fametszeteinek vizuális világában szeretnénk páros lábbal landolni, akkor mindenképp el kell látogatnunk egy vidéki rjokanba, azaz fogadóba. Mindenképp szerettem volna egy japán termálfürdőbe is ellátogatni, úgyhogy a híresebb onszenek (termálfürdők) környékém keresgéltem. Végül a Naganó közelében lévő Shibu onszent választottam, ami a téli zimankó elől a termálvízbe menekülő japán makákóikról híres, illetve Obuse is csak 2 megállóra van tőle, ahol Hokuszai is több évet élt, így a helyi múzeumban több eredeti fametszetét is kiállítják. A kiválasztott Kanaguya szálloda, pedig mintha egyenesen a Mijazaki klasszikus, Chihiro szellemországban onszenjének az evilági mása lett volna. Ami ezután jött pedig egy 15 évig tökéletesített, tatamival, kaisekivel és sódzsival kiszínezett fantázia beteljesülése.

A világ legrégebb óta folyamatosan üzemben lévő szállodája is egy rjokan, Japánban már a 8. század első felében nyitottak fogadókat az utazóknak és zarándokoknak. A mi szállásunk már az Edo-korban is itt állt, és ugyan többször bővítették, és felújították, már több mint 250 éve áll a négyemeletes fogadó a fürdővároska központjában. Az épület hagyományos japán építészeti technikával készült, amely szögek helyett egymásbacsúsztatással rögzíti a faelemeket, a szobánk pedig tatamival, futonnal, ikebana installációval  és japánkertre néző kilátással érkezett. Ekkor már azon sem lepődtem volna meg, ha 7 szamuráj és 47 ronin zuhan át a papírfalakon. Miután felöltöttük a yukatánkat egyből a fürdők felé vettük az irányt, az épületen belül 9 medence közül választhattunk, amiből 4 nyilvános és 5 kulcsra zárható volt, de ha ezek kipróbálása után se nőtt kopoltyúnk, akkor a vendéglátóinktól kapott mesterkulccsal felkereshettük a többi nyilvános fürdőt is az utcában.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A többórás abálódás után pedig már alig vártuk, hogy végre megkóstoljuk a kaiseki vacsoránkat, ami szintén az ellátás része volt. Ugyan sok helyen a szobában szolgálják fel az ételeket, Kanaguyában erre külön helyiséget tartanak fenn, úgyhogy felöltöttük az ünneplőnket, és 10 perces bolyongás után meg is találtuk a vacsoratermet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a vacsorához is a szálloda egyenköntösét kellett volna hordani. Mivel nem volt lingua francánk a személyzettel, ezért elnézték nekünk a malőrt, és nem volt szükség szeppukura, úgyhogy megmenekült a bő, nagyobb vacsoramennyiség térdelve történő elfogyasztására is alkalmas, királykék Marimekko sátorruhám.

A kaiszeki vacsora a japán gasztronómia esszenciája, a legnemesebb dolog, ami a hozzávalókkal történhet. Több, apró fogásból álló vacsora, ami mindig szezonális, és a terroirra jellemző alapanyogokból készül. A falatnyi ételek elrendezésére nagy hangsúlyt fektetnek, de a többi érzékszervet is megszólítják, az aszalnál lassan készrefőzött hotpot zubogása, a különböző textúrájú fogások, és a frissen főzött tea ingerli a fürdőzés közben ellazult elménket. Mivel hegyvidéki környezetben voltunk, ezért szerencsére nem volt túl sok halas étel az étlapon, ezeket vadhússal - vaddisznóval és füstölt kacsamellel - pótolták. Az ecetes erjesztett zölségekből meg tudtam volna enni vagy 3 tányérral is, de bele kellett törődnöm, hogy ez a műfaj távol áll az egy egyiptomi svédasztalos ólinkluzivtól.

Reggelire szintén több fogást szolgáltak fel nekünk, a reszelt jamgyökérből készült kásának, a tororonak az ízesítését nem találtam el instrukció hiányában, de miután megmutatták, hogy tojássárgával és szójaszósszal kell kikeverni, már a fogyasztható ételek közé sorolom. Épp mint a koreaiak, a japánok sem esznek kifejezetten reggeli ételt, hanem a nap többi étkezésének egy egyszerűbb vátlozatát fogyasztják. Így a saláta és jam mellé megint kaptunk erjesztett zöldségeket, miszo levest és főtt rizst.

• 
• 
• 
• 
• 

A novemberi napsütéses időjárás trópusinak tűnt a finn novemberi kámosz után. Ugyan a majmokról lemaradtunk, de bebarangoltuk a környéket, alig bírtunk betelni a narancsba borult őszi tájjal, ehhez hasonlót csak shin-hanga fametszeteken láttam eddig. Szívesen folytattam volna még a terápiás hatású tútázást és fürdőzést, de a túl rövidre tervezett látogatás miatt fel kellett cserélnünk a vidéki zent a cyberpunkos káoszra.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Imádom a felkelő nap országát a maga elborult purikurás, otakus kultúrájával, de aki szeretné megtapasztalni az igazi japán vendégszeretet, mindenképp látogasson el egy rjokanba, hiszen a feudális japánt megidéző épületek, és a tökélyre fejlesztett vendéglátás is kihagyhatatlan élmények. Ha idén már nem is jut rá időm, de 2019-ben mindenképp visszatérek, és befejezem amit elkezdtem: az ország gasztroközpontjainak a felderítését, Oszakával és Kiotóval folytatva a sort.