Búcsú a világ legjobb éttermétől

2019. június 25. - Annamária Fördős

Perceken belül kiderül Szingapúrban, hogy ki váltja az Osteria Francescánát a San Pellegrino által összeállított, a világ legjobb éttermeit rangsoroló listán. És, hogy miért vagyok olyan biztos benne, hogy  Massimo Bottura étterme nem fog idén győzedelmeskedni? Nem vagyok sajnos mentalista, már az év elején bejelentették a  szabályzat  változását, a korábban diadalmaskodó éttermek bekerültek egy hall of fame-be, amit a San Pellegrino szerényen csak Best of the Best-nek hív. Az ide sorolt étesítmények, pedig már nem versenyezhetnek a továbbiakban a címért. Az Osteria Francescanán kívül még az egykori El Bulli, a legendás The French Laundry, a The Fat Duck, az ős-Noma, az El Celler de Can Roca, valamint az Eleven Madison Park került be az exkluzív klubba, ezzel is felszabadítva a helyet a következő generációs séfeknek.

Már korábban beszámoltam róla, hogy milyen ármánnyal sikerült csak asztalt foglalnom az étterembe, és a karmikus egyensúly érdekében, eldöntöttem, hogy viszek magammal egy vacsorázót, aki lecsúszott a lehetőségről. Mivel a gimis padtársamnak épp a Gucci firenzei központjában volt jelenése, együtt zarándokoltunk el a legendás vendéglőbe, hogy végigegyük a szimplán csak „Minden”-nek nevezett válogatást, ami az összes botturai ikonikus tányért felvonultatja.  Ebből született meg az Egy kezdő és egy haladó gasztronauta balladája.  

img_20181101_092202_20181101121050971.jpg

Bátrak voltunk, kora reggeli indulással próbáltunk Európa két távoli szegletéből az olasz kisvárosba eljutni. A finn feszesen követett vonatmenetrendekhez szokva nem is gondoltam volna, hogy Itáliában jelentős késésekre kell majd számítani az utazásnál. Ők aztán még a hóra sem foghatják. De a kétátszállásos, halmozottan késéssel tarkított két órásra becsült utat végül sikerült duplája alatt abszolválni, és épp kapunyitásra beesni. A bejáratot nem kellett sokáig keresni, a fényképezkedő kínai turisták, és foglalás nélkül érkezett szerencsevadászok tömege kettévált, amint fél egyet ütött az óra, és kinyitották a bejárati ajtót, majd sorfalat állva figyelték a kiválasztottak bevonulását.

img_20181101_091224.jpg

Bátrak voltunk, kora reggeli indulással próbáltunk Európa két távoli szegletéből az olasz kisvárosba eljutni. A finn feszesen követett vonatmenetrendekhez szokva nem is gondoltam volna, hogy Itáliában jelentős késésekre kell számítani az utazásnál. A kétátszállásos, halmozottan késéssel tarkított két órás utat végül sikerült duplája alatt abszolválni, és épp kapunyitásra beesni. A bejáratot nem kellett sokáig keresni, a fényképezkedő kínai turisták, és foglalás nélkül érkezett szerencsevadászok sorfala kettévált amint fél egyet ütött az óra, és kitárult a bejárati kapu. A rengetegedik csillagos étkezésen túl az ember nagyjából tudja, hogy mire számíthat, de be kell hogy valljam, a sóvárgó pillantások kereszttűzében azért csak elfogott egy kis lámpaláz. A jelenbe viszont Adri barátném húzott vissza, aki a placcon olvadozva várta, hogy végre megérkezzem, majd be is lökött az ajtón, hogy már a légkondi hűsében ugasson le a várakoztatásért. 

Rendeltem magunknak egy pezsgőt engesztelésként, és gyorsan átfutottuk az étlapot. Az olvasmányban elmerülve megelevenedtek előttem a netflixes Chef's Table képsorai: ahogy a stílusos csupaszív szakács mesél a kezdeti nehézségekről, és elárul néhány titkot a munkafolyamatáról. Alig vártam, hogy megkóstolhassam életútja állomásait  kulináris formában. Adri nem eszik tengeribiszbaszt. A konyha lazán veszi az akadályt, a tengerigyümölcs saláta lecserélődik parmezánosra, a pulzusunk is visszaesett már normálisra, így indulhatott a bacchanália.

Mindketten tátott szájjal hallgattuk a pincérünk felvezetéseit. Adri így szokott érdeklődést színlelni. Én pedig még mindig nem tudtam napirendre térni a nyelvhal köré vont műanyagzacskót imitáló tengerivízből formált fátyol felett. Pincérünk készségesen próbált válaszolni az összes szakmai kérdésemre, de valahogy mindegyiket sikerült félrehallania. Szerencsére a mellettem ülő, a borpárosítást kikérő, de el nem fogyasztó japán turisták 5 perc késéssel kapták meg ugyanazt a felvezetőt, mint mi is, így pótolhattam az információs hézagokat.

A kánonban kísért, 3 órás ebédünk után kitámolyogtunk arra a fórumra, ahonnan indultunk. A kint várakozó tömeg mérete nem, csak összetétele változott. Kíváncsian pásztázták az arcunkat, visszajelzés után kutatva az ajtó mögött folyó kulináris szeánszról. Velünk nem nyertek, mindketten pókerbajnokok lehetnénk a fejberendezésünk alapján. Hazagyalogoltunk, estig nem beszéltünk a történtekről, inkább aludtunk egyet a szállásunkon. Mikor felébredtünk pedig egy "Jó volt? Igen."-nel intéztük el a történteket, és átküldtük egymásnak az étteremben készült képeket. De nem véletlenül mentünk vissza kétszer a sarkon lévő kisboltba gnocco frittoért 24 óra leforgása alatt.  

UPDATE: A Mirazur lett idén a legjobb.

Kövess Facebookon, ha érdekel éppen mely elemi gasztronómiai kérdések foglalkoztatnak, vagy ha szeretnéd tudni megint mivel rukkoltak elő a finnek a sáskalisztes kenyér és kátrányfagyi után. Ha pedig arra vagy kiváncsi, hogy valós időben mi van a tányéromon, akkor nézz rá az Insta-profilomra,

A bejegyzés trackback címe:

https://tourmand.blog.hu/api/trackback/id/tr5514234877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.