Megint eltelt egy év a távoli északon, és a finn termékfejlesztők idén sem kímélték a kitömött zsebű, de megkérdőjelezhető ízléssel rendelkező helyi vásárlóközönséget. Azt hittem, hogy a tavalyi év után végre leszoknak az LSD mikroadagolásától a R&D központokban, de úgy néz ki, hogy idén inkább emelték a dózisokat, mert még elborultabb ötletekkel rukkoltak elő az élelmiszermérnökök és gasztronómusok, a tavalyi tücsökkenyér és sörcsipsz után.

Vajon milyen kollektív trauma érhette a finn népet, hogy ilyen  ételekkel szabotálják magukat. Szigorúan csak étkezés előtt ajánlom a lista végiglapozását! 

Hogy elkerüljem idén is szezonális finn befordulást, és felélesszem a hiperegészséges helsinkii konyhától télre behalt ízlelőlbimbóimat, retúrjegyet vettem magamnak a nyárba. Négy hétig Mexikó, Belize, Guatemala és Kuba lesz majd terítéken, miután szorgosan gyűjtögettem a túlórákat, és stratégiailag is belőttem a legtöbb szabadnapos hónapot. Alig várom, hogy belekóstolhassak Latin-Amerika konyhájába, ha pedig már lezsibbadtál a karácsony előtti felfordulástól, és a heti kétszeri bejglitúladagolás után jól esne egy kis sós-fűszeres rehab, az Insta feedemen csatlakozhatsz hozzám. Ígérem, hogy relleno negro és salbute mindenképp lesz a vacsoráim között.

Hasta pronto! 

Akinek nincs olyan szerencséje, hogy megoszthatja a konyhai szolgálatot valakivel a háztartásban, biztos érezte már úgy, hogy inkább enne egy kifőzdés agyonlisztezett ebédet, mint házi kelkáposztafőzeléket huszadjára is. Hiába imádom a nokedlis gulyáslevesemet, egy kisvendéglős gulyás sokszor jobban tud esni. Miért finomabb egy parizeres vizeszsemle, ha más készítette el, mint az, amit mi dobtunk össze reggel melóba indulás előtt? Ezt a fenomént többen is kutatták, és a pszichológiának természetesen erre is van válasza: kevésbé vagyunk éhesek, ha tudjuk mi a várható végeredménye az összedobott vacsorának. Tehát elég egy kicsit variálni a receptünkön, hogy újra izgalmassá tegyük őket. A legegyszerűbb módja ennek pedig az, ha néhány alaphozzávalót lecserélünk egy egzotikusabb ízrokonára, a kisebb változtatásokkal pedig elkerülhetjük a főztünkhöz szokott család palotaforradalmát is. Win-win.

Az egyik legészakibb dolog ami létezik, ami még a finn-skandináv nyelvi, kulturális és történelmi  ellentéteket feledteti, a kévászünet intézménye. Ugyan a finnek nem tolják annyira hardcore módon, mint például a dánok, akik naponta megkergetik a vércukorszintjüket kávéval és egy kis rumgolyóval. Minket csak hetente egyszer terelnek be a pihenőbe fél órára, ahol az éppen soros kolléga prezentálhatja a házi készítésű desszertjét. A norvég kollégámon és rajtam kívül senki sem feccöl energiát az eseménybe. Ketten próbáltunk a sütés nélküli sajttortavariácókba változatosságot csempészni, és foszlós kelt tésztájú kakaóscsigával vagy Rákóczi túróssal, Marie kolléganőm pedig a tematikus tortáival. De a közönség csak a speculoodarára dermedt túlcukrozott mangós zselatintömbre reagált elismerően, sajnálatos módon még a nagymamám mélynarancs sárgabarcklekvárja is csak egy biccentést vagy hümmögés váltott ki belőlük. De még ekkor sem voltam hajlandó behódolni a finnek sajttortafétisének, a kávé legyen igenis habos, a torta pedig sült, ebből nem engedek. Azt viszont beláttam, hogy a magyaros ízekkel nem fogom tudni elnyerni a tortabajnok címet, ezért máshol kezdtem el keresgélni. A répatorta vajas glazúrját tudtam, hogy imádják, és hogy a minimalista vonalat nem csak az építészetben részesítik előnyben. Gyors guglinyomozás után pedig megalkottam a red velvet torta északiasított változatát, a black velvet tortát.

Az első indonéz utam előtt vajmi keveset tudtam a helyi konyháról, akkoriban még csak a kínai, japán, thai és koreai konyha ízvilága suhintott fejbe. Egyedül egy üvegnyi sambal oeleket érleltem a hűtőben már hónapok óta, azt is valamelyik holland gyártású fajtából, és csak az alkalomadtán összedobott bule nasi gorengemet becstelenítettem meg vele. Majd kinyílt előttem az indonéz konyha világa: először a kókuszos, illatos balinéz ételekkel kezdtem, majd apránként felfedeztem az egyéb régiók hagyományos étkeit is az évente esedékes terepgyakorlatom során. Indonézia etnikailag, kulturálisan és vallásilag is heterogén terület, ennek megfelelően a gasztronómiájuk is gazdag és változatos, amit a gyarmati időszakban erős holland és kínai hatások is értek. A végeredmény pedig egy izgalmas, és kimeríthetlen kulinária, amit egy emberélet során is lehetetlenség végigenni Acehtől egészen Pápuáig. A regionális különbségek ellenére egy apró dolog viszont összeköti a vacsoraasztalokat Padangtól Jayapuráig: a sambal. 

A hétfő reggelek amúgy sem tartoznak a kedvenceim közé, de a tegnapelőtti hétkezdés a -10 fokjával, és korareggelre időzített irodai tűzriadójával kifejezetten utálatos húzása volt az univerzumnak. Vacogva vártuk a kollégákkal, hogy a csúcsforgalomban átvágja magát a tűzoltóautó a helsinki körgyűrűbővítésen. A kesztyűm természetesen az asztalomon maradt, a tavaly vett télikabátom bevarrt zsebeinek kiengedését pedig addig halogattam, amíg végül ott nem álltam a hajnali 8-as félszürkületben lilába hajló ujakkal. Hogy késleltessem lefagyásukat, megpróbáltam magam elé idézni egy forró nyári élményt, és az iráni utam 45 fokos sivatagi romnéző kirándulásai ugrottak be először. Közben a szirénák szakadatlanul visítottak a harmadik leállítás után is. Maradtam volna inkább otthon a frissen lézerezett szememmel. A reggeli mikrós zabkásámat is ki kellett hagynom a vészhelyzet miatt, ezért hogy ne maradjak éhen, a vizualizációs gyakorlatom kiegészült az iráni konyha remekeivel. Mire végre megtalálták a zárlatos kávéfőzőt a harmadikon, én már fejben végigpörgettem augusztus legfűszeresebb hetét. Ha pedig már mentálisan katalogizáltam a kulináris élményeimet, és eddig csak a perzsa desszertekről írtam, akkor ebből már könnyen kanyaríthatok egy posztot. Következzen a téli színterápiába illeszthető képes beszámoló az iráni utam legfinomabb és legérdekesebb fogásairól, amiket legalább egyszer mindenkinek érdemes kipróbálnia. 

Nem tudom, hogy személyes preferencia-e vagy kulturális hozadék, de leves nélkül nem teljes a napom. Ugyan az iskolai menzán nagyon próbálták kinevelni belőlünk a levesezést a hírhedt karalábészutyokkal, rántott förmedvénnyel és az egyéb bűntársaikkal, de a kötelező vasárnapi családi húslevesszeánszok mindig helyrebillentették az ételcsoport hétközben megtépázott renoméját. És hogy mitől jó egy leves? Legyen egy olyan alapja, aminek egyszerűen lehetetlen abbahagyni a kanalazását, és a levesbetét is legyen minőségi, amit akár magában is szívesen fogyasztanánk el. A krémlevesek így nálam nem is érik el az ingerköszöböt az egynemű rágást nem igénylő állagukkal. Nem lehetek egyedül a levesfétisemmel, hiszen még a gasztronómiai vákuumnak tekinthető Finnországban is betörtek a ramenezők, phởzók, és minden valamirevaló urban fesztiválon egymást tapossák érte nem csak a szivárványhajú gasztroliberálisok, de a karéliai pirog tetkós kulinárkonzervatívok is.

Viszont bármennyire is szeretném a haladó gasztronauták táborát erősíteni, akinek a szeme se rebben, ha főtt kacsaembrióval vagy savanyított bálnafaggyúval kínálják, nem leszek sohasem ennyire progresszív. 18 éven keresztül pörkölttel és nokedlival kondicionáltak, hogy a hagyományos magyar konyhára reagáljak csak heves nyálelválasztással. Éppen ezért eleinte  a thai konyha édeskés ízvilágát sem bírtam értékelni, a vietnámi erős mentahasználattal a mai napig nem boldogulok, a japán dashik algaíze pedig a teljes étkezésem haza tudja vágni. Ugyan megtanultam szeretni az ázsiai metéltes leveseket, de egyik sem tudta verni a somorjai cérnametéltel készült aranyszínű marhahúsleveseket. Majd Pekingben, egy ragadós padlójú kifőzdében ért a  reveláció: a lancsou lamian a levesek levese.

Pontosan egy hétig tudtam örülni a finn ősznek. Előtúrtam a kedvenc trencskómat, előkotortam az elkazovszkij-s tumblerem, hogy legyen mibe kérnem a szezonnyitós starbucksos pumpkin spice tejeskávémat, és a heti menübe is felvettem a kiadós melengető leveseket. Majd péntekre, miután még mindig nem volt fűtés a lakásban, és az ujjaim is bénára fagytak a reggeli 10 perces gyaloglásban, már a menekülőútvonalat keresgéltem. Ezzel pedig nem voltam egyedül, két kollégám is azzal keresett meg, hogy áruljam már el, hogy hol készültek a balinéz nyaralásom képei, mivel ők is épp oda készülnek idén télen. Mivel úgy tűnik, hogy keresett áru  helyismeretem, ezért gondoltam megosztom mindenkivel, hogy hol sikerült maximálisan kipihennem a tavalyi hajtós évet.

Helsinkiben a hétvégén már javában őszi idő volt, hosszú kabátban gyalogoltam át a boltba, hogy a túlórákkal megnyújtott munkahetemet követően feltöltsem a hűtőnket. De nem bánom az évszakváltást, az aranylombos, napsütéses, de már érezhetően hűvösebb időben végre elő lehet kotorni a csülkös-tunkolós ételeket, amit lehet a lábasból kanalazni a legújabb netflixes sorozatgyilkosos skanidnáv thriller mellé. Úgyhogy eldöntöttem, hogy a hétvégén végre megnyitom a feltáplálós szezont. A palóclves mellé viszont kívántunk volna még egy kis édeset. A szilvásgombóchoz túl lusta voltam, és amúgy is csak a sztenderd import gyümölcsszörnyek sorakoztak a polcokon akkora szilvákkal, amiből ha gombócokat főztem volna, akkor lezavarhattuk volna az udvarunkon a tokiói olimpia súlylökéses előselejtezőit. Mivel a férjem annyira nem vette simán, hogy búcsút kell intenie a nyárnak, ezért megpróbáltam egy kis hazaival felvidítani, és előhúztam a kalapból az elsőre, és másodikra is bizarrnak tűnő, indonéz, sajttal töltött, de édes palacsintát, amihez már írtam egy szerelmes levellet pár hónapja.

Bármennyire is felkészült vagy rugalmas az ember, a külföldre költözés minden esetben megváltoztatja az ember személyiségét. Ha más nem, az újoncnak vagy hozzá kell gyorsulnia az új ország ritmusához, vagy bele kell lassulnia a hétkoznapokba, de egész új konfliktuskezelési módszereket is meg kell tanulnia ahhoz, hogy ne rohanjon egyből vissza az anyaországba egy közepes fokú idegösszeroppanással. A költözés utáni első szakaszban minden gyönyörőséges és csodálatos mint egy csillámpónifarmon, az idő napos (ha otthon hideg van), vagy éppen kellemesen hűvös (mikor otthon mindenkiről szakad a víz), aztán ez pár hónap után átcsap a homlokegyenest ellenkezőjébe. "Már megint a sófoltokat kell takarítanom a fekete pólomról!", vagy éppenséggel a "Duplaréteg jégeralsó sem védett meg attól hogy jégkockává fagyjon a hátsóm!". Majd végül elülnek a szélsőséges érzelmek, és a személyiségünkhoz mérten adaptálódunk a helyi viszonyokhoz. Mégis lesz olyan jelenség, amire még mindig szemforgatással reagálunk, feltéve ha nem látja senki, mert ugye nem vagyunk bunkó mindent lehúzó expatok. Személy szerint Finnországban az időjáráson és az emberek habitusába már beletörődtem, de ha az ételekről van szó, akkor nagyon komolyan meg kell erőltetnem magam, hogy ne eresszek el egy félhangos, elharapott "normááááális?!?!"-t. Azt már megírtam, hogy milyen korábban elképzelhetelen szokásokat vettem fel, de ha közel hét év az alábbi 5 furcsaság még mindig idegennek tűnik nekem, akkor az már így is marad. Az alábbi 5 étkezési szokás amit inkább nem vettem át az észak esőembereitől, és szerintem nem létezik olyan honfitársam  nem finn, aki az összeset beemelné a saját életébe.