Nyakunkon a karácsony, és mivel évek óta se feldíszített fánk, se bejgling nincsen, ezt leginkább onnan veszem észre, hogy a hírfolyamomat elözönlötték a klasszikus téli finn vendégváró falatok kortársiasított verziói, úgymint a porcukorral szórt fügés-májkrémes papucs(!) és hasonló gyomorforgató társaik. December és február között az egész ország tartalék üzemmódban létezik, ilyenkor szoktam leülni, és  megemlékezni az év finn gasztrotrendjeiől, amikkel sikerült gondolkodóba ejteni még egy sokat látott gasztronautát is.

Talán még mindenki emlékszik a szeptember eleji hírre: Cristiano Ronaldo (focirezisztenseknek parafrazálva: portugál amorózó, a világ egyik legjobb focistája),  kvázi vacsorarandira hívta Lionel Messit (a világ másik legjobb focistája, argentín mintaapuka), miután egymás mellé ültették őket a gálázással egybekötött Bajnokok Ligája sorsoláson. A közel megegyező díjhalmot összefocizó sportolók rivalizásáról még Wikipedia szócikk is született, tehát méltan remélhette az erre kiváncsi közönség, hogy hamarosan nyilvános összeborulásról készült fotókat görgethetünk végig reggel munkába menet. Erre a hírre ugrott rá Vilnius polgármestere, Remigijus Šimašius, aki egyből le is foglalt 10 asztalt a városában arra az esetre, ha a belengetettt csúcstalálkozóra a portugál-litván Eb-selejtező után kerülne sor. A közös északi vacsora nem valósult meg sajnos a polgármester jófej marketinghúzása ellenére, így betelejesületlenül maradt a rajongók álma az egymás Aranylabdáit gyengéden polírozó focistákról. De Messi és Ronaldo is elszalasztotta a lehetőséget, hogy végigegye a progresszív balti konyha egyik legmenőbb menüsorát, az egyik legjobb vilniusi belvárosi étteremben, a Sweet Rootban.

2020 második feléig nem sikerül sajnos majd hazalátogatnom, egy rövidke 12 órás adategyeztetési villámlátogatást leszámítva. Úgyhogy a családlátogatást ismét alternatív módon kell beillesztenem a menetrendembe. Naptáregyeztetés után felállítottunk néhány vizitelő csoportot, és mivel Helsinkit már mindenki látta legalább kétszer, így egyéb potenciális úti célok után kellett néznem. A svájci sorstársammal Lettország felé vettük az irányt, míg a bátyámmal Rigában ünnepeltük a 40. születésnapját, anyukám pedig még Finnországnál is északabbra vágyott. Európán belül pedig nincsen északibb célpont, mint a Skandináv-félsziget és az Északi-sarkpont között épp félúton elhelyezkedő szigetcsoport, a Spitzbergák. Gondolkodás nélkül lefoglaltam a repjegyeket, ugyanis a fővárosában, Longyearbyenben lévő éttermébe, a Husetbe, már azóta vágytam, amióta megtaláltam a skandináv étteremkalauz, a White Guide, leírásában a degusztációs menüjük részleteit. Ezt akkoriban az Escoffier gasztroklasszikus helyett a szintén alapműnek számító Kis Brehmmel kellett megfejtenem. A világ legmagasabban lévő éttermében már jártunk, úgyhogy épp ideje volt a világ legészakibbját is útba ejteni.

Az északi világos estéim idén nem szaunázgatással, és tóparti ejtőzéssel telnek, ugyanis március óta finn receptekre tanítom a Helsinkibe tévedt gasztroturistákat minden előnyével és hátrányával együtt. Egyrészt izgalmas a világ minden tájáról érkező vendégek történeteit meghallgatni, és velük együtt örülni egy 10 pontosra sikerült lazacfilézésnek. De mivel felkészült közönséggel van dolgom, ezért mindenki a létező legfinnebb menüt szeretné megfőzni, így a heti ötszöri lazacleves már az amúgy  örömteli házasságomat veszélyezteti. A kollégáim is felszedtek már néhány kilót az irodába cipelt ipari mennyiségű fahéjas csigától, de valahogy a sűrűn feltálalt finn húsgombócra eddig még senki sem panaszkodott. Lehetetlenség betelni velük, nem hiába árulják a mikrózható verziót még a legutolsó kioszkban is. A mikrózásig viszont a legtöbbjük el sem jut, hidegen, a kemény műanyagcsomagolásból kerülnek egyből beburkolásra. 

Sosem vágytam igazán Mexikóba. Egyszerűen annyi szeglete van a világnak, ahova még eddig nem sikerült eljutnom, hogy a latin-amerikai állam a bakancslistám első 10 helyére sem fért fel. Azért Kamcsatkával, és az Antarktisszal nehéz versenybe szállni. Az építész férjem viszont a Pritzker-díjas Luis Barragán egyszerre minimalista, és színpompás épületeinek képei fölött sóhajtozott már hónapok óta.  Így gondoltam a házassági évfordulónkra villantok egy nagyot, és megnézzük az érzelmes építészet hívének leghíresebb alkotásait Mexikóvárosban. Ha pedig már a környéken járunk, akkor megkóstolunk majd ezt-azt. Na ebből kerekedett  egy olyan kulináris ámokfutás, aminek a férjem szerint is lesz még mindenképp folytatása. Ezt az a férfi mondta, aki az ételeket szín alapján helyezi el a fogyaszthatósági skálán, és egyértelműen a barna és bézs falatokat részesíti előnyben. A mexikói konyha szerelem volt mindkettőnknek első harapásra, az összeválogatott street food kedvencek után pedig ti is megértitek majd ennek az okát. 

Perceken belül kiderül Szingapúrban, hogy ki váltja az Osteria Francescánát a San Pellegrino által összeállított, a világ legjobb éttermeit rangsoroló listán. És, hogy miért vagyok olyan biztos benne, hogy  Massimo Bottura étterme nem fog idén győzedelmeskedni? Nem vagyok sajnos mentalista, már az év elején bejelentették a  szabályzat  változását, a korábban diadalmaskodó éttermek bekerültek egy hall of fame-be, amit a San Pellegrino szerényen csak Best of the Best-nek hív. Az ide sorolt étesítmények, pedig már nem versenyezhetnek a továbbiakban a címért. Az Osteria Francescanán kívül még az egykori El Bulli, a legendás The French Laundry, a The Fat Duck, az ős-Noma, az El Celler de Can Roca, valamint az Eleven Madison Park került be az exkluzív klubba, ezzel is felszabadítva a helyet a következő generációs séfeknek.

Már korábban beszámoltam róla, hogy milyen ármánnyal sikerült csak asztalt foglalnom az étterembe, és a karmikus egyensúly érdekében, eldöntöttem, hogy viszek magammal egy vacsorázót, aki lecsúszott a lehetőségről. Mivel a gimis padtársamnak épp a Gucci firenzei központjában volt jelenése, együtt zarándokoltunk el a legendás vendéglőbe, hogy végigegyük a szimplán csak „Minden”-nek nevezett válogatást, ami az összes botturai ikonikus tányért felvonultatja.  Ebből született meg az Egy kezdő és egy haladó gasztronauta balladája.  

Talán néhány olvasónak feltűnt, hogy mostanság szellősebb időközönként jelentek meg történeteim a blogon. Az elmúlt 3 hónapban tényleg csak pakolgattam az ötleteimet a vázlatba, de posztolásra sajnos már nem kerültek. Ennek pedig nem a nálam alapfelszereltségnek számító halogatás, és lustaság volt az oka, épp ellenkezőleg. Hirtelen, a mindenhova gyalog járó, közepesen elfoglalt irodistából, mindenhova loholó, feszes napirendű irodista lettem. Mindezt pedig azzal értem el, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, felpakoltam egy főzőkurzust Airbnb-re. Míg végül úgy felfutott 2 hónap alatt, hogy csupán heti 3 főzőkurzus beiktatásával már jóval többet keresek, mint a főnököm.  És míg neki a hobbijára nincsen elég ideje a túlórák miatt, nekem háromkor kiesik a kezemből a billentyűzet, hogy az irodából kilépve a kedvenc elfoglaltságommal keressem meg mojitóravalót. Már csak ezért is érdemes belevágni. Lehet, hogy eleinte vért fogsz izzadni, de ha már bejárattad, és optimalizáltad a beszerzési, és lebonyolítási folyamatot, már fele annyi energiából is letudhatod a foglalkozást.

Aktív semmittevéssel szerettem volna tölteni a hétvégét. Január eleje óta készültem a férjmentes hetemre, lemondtam minden találkozót, már csütörtökön elintéztem az összes undok házimunkát, és frissítettem néhány új filmmel a netflixes listámat is. Péntek estére minden feltétel adott volt a lustaságmaratonhoz: betáraztam a kedvenc körtés gyömbérsörömből, lefőztem egy nagy adagot a férjem nemezisételéből, a lencsefőzelékből, és már alig vártam, hogy szombat reggel legyen, hogy megnézzem magamnak a CIV VI új expansionjeit, miközben a háttérben valamilyen koreai romkom sorozat fut a tévén. Egyszerű terv, de sajnos nem úsztam meg gikszer nélkül. Későn kúsztam ki az ágyból, magamra öltöttem a frissen mosott alpakkabébi puhaságú fürdőköpenyemet, amit nem szándékoztam a nap folyamán formálisabb viseletre cserélni, majd felgőzöltem a tejet a barnacukorszirupos kubai kávémhoz. Mire viszont épp letettem volna magamat a kanapéra a bögrémmel, megcsörrent a telefonom, és a két hónapja nem látott barátnőm jelentette be, hogy azon nyomban átugrik, mert a két utcával lejjebb lakó barátjával egy perccel sem akar tovább egy légtérben tartózkodni. Reggelizni sem volt ideje, és valami stresszoldó, zsírban, cukorban, fehérlisztben gazdag finn péksüteményt enne a jófajta tejeskávémmal. Arra sem volt időm, hogy meggyászoljam az elúszott házigyártású selfness hétvégémet, beleugrottam az otthonkámba, legyúrtam egy nagy adagot a finn sztenderd sütitésztából, és ráhangolódtam a terapeuta szerepkörre.

A következő nyaralásunk helyszínének belövése a mi családunkban csak többkörös tendereztetéssel választható ki. A természetjárást aktívan kerülő férjem csak betondzsungelekben hajlandó órákat gyalogolni egy újabb Mies van der Rohe vagy Le Corbusier remekért. Engem viszont abszolút hidegen hagynak a szalagablakok és egyedi megoldású homlokzatok. Az LC4 heverőnket is legszivesebben állványostul vágnám ki az szelektívesbe, annyiszor zuhant már darabokra amikor megpróbáltam arrébb tenni a nappalibban. Én sem vagyok egyszerűbb eset - gondolom-, a férjem sem hurrog le, ha nyers garnálarákon menetelő hangyákat kapunk vacsorára, mikor tizedannyiból is bepizzázhatnánk a szálloda melletti étteremben. De így is előfordul, hogy nem jutunk dűlőre a helyszínt illetően. Ilyenkor megnézzük hogy az akciós repjegyajánlatok közül, melyik teleportál minket át Finnországból, a régóta vágyott nyárba. A várttal ellentétben, ez a módszer nem minden esetben vezet kibírhatatlanul unalmas tengerparti kényszer candy crushozáshoz. A legutóbbi patthelyzetből fogant utunkból ötnapos curryvel és húsospitével telített gasztronómiai expedíció lett, amibe belefért egy kis cápaúsztatás, és dzsungeltúrával egybekötött piramismászás is, de egy merülés során még Richard Branson tengeralattjárójába is belefutottunk. És hogy mindezt hol lehet 5 laza nap alatt lezavarni? A panelnappali falára kívánkozó pálmafás kép után kiderül.  

Majd egy hónapig jártuk Közép-Amerikát, hogy betárazzunk napfényből, és latin suave-ból, amiből az első novembertől márciusig hiánycikk, míg a második abszolút ismeretlen fogalom északon. Viszont 4 hétre úgy pakolni, hogy visszafelé az összes kollégának, barátnak és földinek is jusson szuvenír Bandung külsőtől Williamsburgig, nem kezdő utazóknak való mutatvány. Tízévnyi kiképzés után is előfordul, hogy hátramarad néhány pecsétes, kinyúlt póló, csak hogy a legutolsó chatuchaki akvizíció is beleférjen a gurolósba. De míg a pólókat bármikor pótolhatom, a helyhiány miatt meg nem vásárolt fűszerek, magok és egyéb kulináris kegytárgyak után még hetekig sóhajtozom, míg végül el nem felejtem őket ízestől nevestől, hogy aztán a Facebook emlékeztessen évente a fatális hibámra. Ezen az utamon sem jártam másként, hiába próbáltam az összes kabát - és farmerzsebemet kakaóval kibélelni, néhány hozzávalóból jóval többet kellett volna vásárolnom. A leghamarabb a Yucatán-félszigeten beszerzettekből fogytam ki, úgyhogy aki Cancúnban vagy környékén telel idén, jobban teszi, ha a nyolcadik üveg Patrón helyett az alábbi helyi különlegességek közül válogat.