Munkámból adódóan évente párszor megfordulok Koppenhágában. Mivel ezek az utak többnyire egyik hétről a másikra szerveződnek, ezért esélytelen hogy letesztelhessem a dán gasztrotriumvirátus (Noma, Relæ, Geranium) egyikét. 1 héttel az indulás előtt esélytelen ezekre a helyekre asztalt foglalni vacsorára, de még ebédre sem marad szabad helyük. Egyszer viszont valami kozmikus erő közbenjárásának köszönhetően sikerült asztalt kapnom Clou-ba, amit ugyan előtte nem ismertem, viszont egy kolléga ajánlgatta nekem már huzamosabb ideje. A penetráns rothadó algaszag ugyan gyanús volt amikor beléptem az ajtón, de az előre küldött osztrigánál esett csak le, hogy karma is a  bitch, és idióta módon foglaltam magamnak egy méregdrága estét a hallal és tengergyümölcseivel megtöltött személyes poklomban.

A következő alkalomnál már előre tájékozódtam, és többszöri próbálkozás után végre sikerült elcsípnem egy asztalt a legendás Noma séfjének, René Redzepinek az érdekeltségébe tartozó 108-ba. Az első akadályt megugrottam, halszagnak nyoma sem volt mikor beléptem az óriási üvegajtón. De a látszóbetonos indusztriál enteriőrnek, és a hozzá passzoló 80-as és 90-es évekbeli alter számoknak amúgy is megbocsájtottam volna még akár egy vödörnyi homár cappuccinot is. Ha tehetném akár holnap átcuccolnék egy hasonló betonhangárba, és szólna a Cure, amíg át nem kopognak a szomszédok, hogy nyugodtan tekerjem csak fel a hangerőt, mert nem hallják rendesen a konyhában húsklopfolás közben.

René ugyan társtulajdonosa a helynek, és a koncepcióban is segít, a séf viszont Kristian Baumann, aki a Nomában is megfordult, és Christian Puglisinek is segített a Relæ megnyitásában.  Olyan helyet akartak létrehozni, ahol nem kell feszengeni a kimért, fehérkesztyűs pincérek hűvös pillantásától ha vajkenő kés helyett az előételes késsel kened rá a zöld tealevéllel füstölt vajat a százéves kovásszal készült kenyérszeletre. A kabátodat te akasztod fel a ruhatárban, és nem csak az üzlettársaidnak tudsz a dán gasztronómiával villantani, de a kisgyerekeid is találnak számukra ismerős ételeket az étlapon. A kedvencem a ránézésre 4 hozzávalóból álló sóban sült zeller volt. Mivel az én háztartásomban sajnos nem arat osztatlan sikert a zeller, és még a küszöbön sem haladhat át, ezért feltankolok belőle minden adandó alkalommal, főleg ha egy két évig érlelt gammel knasos mártást adnak hozzá.

Az étterem legjobb húzása szerintem, hogy kínál egy nagy adag, egy kisebb társaságon belül is megosztható főételt húsos, halas, és vegetáriánus verzióban is. Mondjuk az oldalas mellé kínált kimúlt meztelencsigára hasonlító szarvasgombás feketegyökér helyett szívessebben fogyasztottam volna egy kis krumplipürét, de így legalább több hely jutott a malacnak. A végére annyira eltelt a kísérőm és én is, hogy desszert helyett csak egy pohár desszertborra maradt kapacitásunk.

Hiába hívják az éttermet a nemzetközi és helyi sajtóban egyaránt Noma spin offnak, és a Noma kistestvérének, a 108-ban ne számítsunk olvadozó tengervízre a tányéron, és nem is magunknak kell az asztalnál ülve szénaolajon megsütni a kihozott kacsatojást. Helyette hagományos és újragondolt északi ízeket kapunk, hatásvadász látványemelek nélkül. A vacsora után pedig egész biztosan nem kell átsétálnunk a Papirøenre egy fullos dán kézműves hotdogért.