Meglepően sok ember fejében él az a tévhit, ha valakit érdekel a gasztronómia, és hetesével lépegetve is fel tudja mondani a La Liste-t visszafelé, akkor semi más nem kerülhet a szervezetébe mint 1996-os Dom Perignon Rose Gold Methuselahés és iráni albinó beluga kaviár. Nálam ennyire azért nem extrém a helyzet, szimplán csak foodienak sorolom be magam, aki imád enni, nyomonköveti a gasztronómiai trendeket, és képes akár egy különleges menüsor köré szervezni a nyaralásai egy részét. De még közeli barátok is rácsodálkoznak, amikor egy mekiből kilépve futok beléjük. Pedig nem csinálok belőle titkot, hogy alkalomadtán, na jó, kéthetente lecsúszik nálam is egy Whopper, és mikor a Taco Bell végre Finnországban is megjelent, egy hétig spammeltem a kollégákat visszaszámlálós emailekkel, hogy le ne maradjanak az iroda szomszédságában felbukkanó étterem nyitásáról. Az alábbi képen feltűnő ételek mindegyike emlékezetes volt, így dokumentáltam is őket, annak ellenére, hogy klasszikus gyorskajának számítanak, míg számos csillagos élményről feledkeztem már meg, vagy szeretném őket végképp törölni az emlékezetemből.

Pedig nálam jóval etabláltabb gasztronómiai személyiségek sem vetik meg az olykor-olykor elfogyasztott artériagyilokot. Gordon Ramsay többször is kifejtette, hogy rajongója az In-N-Outnak, David Chang pedig a Netflixen futó Ugly Delicious pizzás epizódjában vallott szerelmet a Domino’s pizzáinak, a séftársai legnagyobb megrökönyödésére. De számomra az étel univerzális jelenség, épp úgy mint a zene. Van belőle földöntúli és értékelhetetlen kategóriába eső is. Ezentúl persze mindenkinek vannak egyéni preferenciái is a műfajokat illetően. Aki ismer tudja, hogy a lábkörömöm is visszakunkorodik, ha halszagot érzek. Éppen ezért sokan leidiótáznak, hogy minek rendelem meg a 40 fogásos Albert Adrià menüsort, ha a fele halból és egyéb tengeri nyesedékből áll. Újra zenei analógiával élve, Yuja Wang koncertjét sem hagyom ki, csak azért mert éppen Brahms 1. d-moll zongoraversenyét játsza a koncerten Prokofjev Sztálingrádja helyett. A saját gasztronómiai fogyatékosságom miatt nem fogok lemaradni egy rendkívüli vacsoráról. A csúcséttermek kóstoló menüit, amiben évtizedek tapasztalata és kutatása kulminálódik, az ember szakmai kiváncsiságból eszi végig, és nem (csak) azért mert az ebédre betolt babfőzelék és fasírt kombó után megéhezik hazafelé menet. De ennek ellenére nem vágyom minden nap szférikus olivabogyóra, néha a kenyérszalonna és koviubi máskor pedig egy vödörnyi csípős rántott csirke lesz a befutó.