Nem tudom, hogy személyes preferencia-e vagy kulturális hozadék, de leves nélkül nem teljes a napom. Ugyan az iskolai menzán nagyon próbálták kinevelni belőlünk a levesezést a hírhedt karalábészutyokkal, rántott förmedvénnyel és az egyéb bűntársaikkal, de a kötelező vasárnapi családi húslevesszeánszok mindig helyrebillentették az ételcsoport hétközben megtépázott renoméját. És hogy mitől jó egy leves? Legyen egy olyan alapja, aminek egyszerűen lehetetlen abbahagyni a kanalazását, és a levesbetét is legyen minőségi, amit akár magában is szívesen fogyasztanánk el. A krémlevesek így nálam nem is érik el az ingerköszöböt az egynemű rágást nem igénylő állagukkal. Nem lehetek egyedül a levesfétisemmel, hiszen még a gasztronómiai vákuumnak tekinthető Finnországban is betörtek a ramenezők, phởzók, és minden valamirevaló urban fesztiválon egymást tapossák érte nem csak a szivárványhajú gasztroliberálisok, de a karéliai pirog tetkós kulinárkonzervatívok is.
Viszont bármennyire is szeretném a haladó gasztronauták táborát erősíteni, akinek a szeme se rebben, ha főtt kacsaembrióval vagy savanyított bálnafaggyúval kínálják, nem leszek sohasem ennyire progresszív. 18 éven keresztül pörkölttel és nokedlival kondicionáltak, hogy a hagyományos magyar konyhára reagáljak csak heves nyálelválasztással. Éppen ezért eleinte a thai konyha édeskés ízvilágát sem bírtam értékelni, a vietnámi erős mentahasználattal a mai napig nem boldogulok, a japán dashik algaíze pedig a teljes étkezésem haza tudja vágni. Ugyan megtanultam szeretni az ázsiai metéltes leveseket, de egyik sem tudta verni a somorjai cérnametéltel készült aranyszínű marhahúsleveseket. Majd Pekingben, egy ragadós padlójú kifőzdében ért a reveláció: a lancsou lamian a levesek levese.
Lehet, hogy lancsou lamianként nem ugrik be a gőzölgő metéltes leves képe, de Lanzou-style beef noodle-ként már lehet, hogy belefutott a nagyétkű olvasó. Bár sokan azt gondolják, hogy a nyugat-kínai tartományban élő türk származású ujgurokhoz köthető fogásról van szó, valójában a szintén muszlim vallású, de kínai huik alkották meg a marha és csirkecsontokból készült alaplével kínált, kézzel nyújtott tésztát. Régiónként változhat a fűszerezése, a kedvencem marhafaggyú és szecsuánbors hozzáadásával készül, de korianderrel és újhagymával is letépi az arcod. Ugyan az alaplé fontos eleme a gasztroélménynek, csak a végtelen hosszúságúnak tűnő tésztával kiegészítve lesz belőle a világ legfinomabb húslevese. Még ha ki is írom magam ezzel a vasárnapi nemzeti húslevesezők rendszeréből, bármikor becserélném az aranyló újházi tiklevesemet egy hualongi lamianra.
Ugyan csak Kínában élvezhettem eddig a kézzel nyújtott tészta örömeit, de Budapesten is szürcsöghetünk a levesünkkel. Aki otthonosan mozog a pesti kínai negyedben, már biztosan hallott Mr. Chengről, aki egyenesen Lancsouból érkezett, és a Monori Centerben lévő He He büfében nyújtja a lamiant Li Csen-fan-i lazasággal.
Helsinkiben, ahol még a mongol BBQ is szusibüfével reklámozza magát, sajnos nehéz igazán jó kínai éttermet találni, legtöbbször a malájoknál kötök ki, hakka klasszikusokért. Legutóbb egy új helyen a dan dan tésztámban véltem mogyoróvajat felfedezni, de ettem már helyben készített eredeti csiaocet, ami valóban kitűnő volt, én is épp ezt a márkát szoktam hazavinni az ázsiai boltom fagyasztott áru részlegéről. Úgyhogy éljetek a lehetőséggel, és egyetek Mr. Cheng tésztájából, ha a nagyi vasárnapi húslevese épp nincsen elérhető közelségben. Tud még valaki más helyet a városban, ahol lehet hagyományos lamiant kapni?
Kövess Facebookon, ha érdekel éppen mely elemi gasztronómiai kérdések foglalkoztatnak, vagy ha szeretnéd tudni megint mivel rukkoltak elő a finnek a sáskalisztes kenyér és kátrányfagyi után. Ha pedig arra vagy kiváncsi, hogy valós időben mi van a tányéromon, akkor nézz rá az Insta-profilomra,
