Nem tudom, hogy a proletár nagyszülők öröksége-e, vagy a tinédzserkoromban kinyúltra hallgatott CPg és QSS kazetták kondicionáltak-e arra, hogy a stukkós-csilláros-márványos luxustól instant kiverjen a víz, és ökölbe szoruljon a kezem. Eleinte azt hittem, hogy csak a gyarmatokról összelopkodott…

Mégpedig nem is akármilyen, a francia gasztrolegenda Alain Ducasse egyik párizsi étterme, a Jules Verne, bújik meg 125 m magasan, a kilátó fölött egy emeletnyivel. Ha pedig amúgy is megnéznéd magadnak közelebbről a francia főváros ikonikus tornyát, akkor miért is ne ugranál be egy háromfogásos…

Nem tudom ki hogyan van vele, de nekem vannak olyan ételélményeim amik örökre velem maradnak, és most nem a legdurvább szürkepárizsis élelmiszermérgezésekre gondolok, hanem azokra a váratlan találkozásokra, amikor csak az első kanál után szembesülök vele, hogy egy megismételhetetlen ízélményben van…

Általános iskolában volt egy biológiatanárom, akinek visszatérő okítása volt a következő mondat: "Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk!". Ezt akkor a fejlődésben lévő, tudásra szomjazó agyam sehogy sem bírta befogadni, egyszerűen nem tudtam értelmezni a kijelentést. Szólni…

Párizsban úgy érik egymást a jobbnál jobb cukrászdák, mint kebabosok a Nagykörúton, így könnyen el lehet veszni a végtelennek tűnő kínálatban. Jó hír azoknak, akik nem tájékozottak a kortárs francia cukrászatban, hogy előzetes terepismeret nélkül is nagy valószínűséggel…