Múlt héten betalált egy kósza vírus, ami már többször megkörnyékezte sikertelenül az értékesítési osztály déli szárnyát, de az is lehet, hogy szimplán Vladimir Muhkin uborkás pálinkája küldte a parancsot az immunrendszeremnek az önmegsemmisítésre, mindenesetre a csütörtököt és a pénteket a kanapén kiterülve töltöttem. Ilyenkor általában a filmnézés az egyetlen időtöltésem, és mivel már a Homelandet és a House of Cardsot is végignéztem bruttó háromszor, hogy befoltozzam a delírium okozta történetlyukakat, így új műfaj után kellet néznem. Mivel két nap tétlenség után már nagyon untam a lébecolást, ezért úgy gondoltam összekötöm a kellemeset a hasznossal, és feltérképezem mi a kínálat a gasztrofilmek terén, hátha kapok egy kis ihletet a jövő heti menüsorhoz vagy a téli utazásaimhoz. Mivel az elmúlt években hanyagoltam a mozibajárást -mozi hiányában-, ezért meglepett a tengernyi kajafilm, amit az elmúlt pár évben készítettek. Ebből válogattam össze hetet, ami nem csak gasztroőrülteknek, de laikusoknak is érdekes lehet egy lassabb hétköznapi estén.

Pont a héten kérdezték meg tőlem a szintén kajapornóra fogékony barátaim, hogy hogyan választom ki az éttermeket az utazásaimhoz. Azt ugyan nem mertem nekik bevallani, hogy én bizony az éttermekhez választom az utazásaimat és nem fordítva, de van néha úgy, hogy csak szerencsés kísérőként, vagy üzleti útba bújtatva jutok el egy-egy újabb régióba. Iyenkor pedig mint minden gasztroutazó, az étteremkalauzokat, Instagramot és a már terepen lévő barátokat veszem elő a programszervezéshez. Mivel az étkezések száma véges egy utazás során, és a gyakran akár egymásnak ellentmondó ajánlások száma magasabb az útba belepréselhető étteremviziteknek, ezért sokszor kvantitatív módszereket alkalmazok, és a többségre hallgatok. Az Egyesült Arab Emírségekbe utazva valóban nehéz dolga van az egyszeri gasztronautának, mivel több sztárséf is nyitott itt kulináris külképviseletet az országban Pierre Gagnairetől, Giorgio Locatellin át, Virgilió Martínezig, de a közel-keleti ízek kedvelői is alámerülhetnek a jemeni, török, libanoni vagy akár iráni gasztronómiában. Akit pedig az extrém helyszínek és építészeti megoldások érdekelnek, az ebédelhet a víz alatt, de akár Dubai felett is 122 emelet magasan. Az építész kísérőm unszolására pedig az utolsó csoportból is kellett választani. Mivel egy túlméretezett akváriumban elfogyasztott ebéd valahol a foghúzás és tavaszi nagytakarítás között helyezkedik el nálam élvezeti értékben, ezért a világ legmagasabban fekvő éttermébe a Burj Khalifa épületében 422 méteren üzemelő At.mosphere-be foglaltam asztalt.

Mégpedig nem is akármilyen, a francia gasztrolegenda Alain Ducasse egyik párizsi étterme, a Jules Verne, bújik meg 125 m magasan, a kilátó fölött egy emeletnyivel. Ha pedig amúgy is megnéznéd magadnak közelebbről a francia főváros ikonikus tornyát, akkor miért is ne ugranál be egy háromfogásos ebédre a francia tudományos-fantsztikus íróról elnevezett étterembe, hogy zavartalanul gyönyörködhess a párizsi háztetőkben, és nem utolsósorban a felettébb szórakoztató, bármiből szivecskét rögtönző ázsiai turistákban.

Azt már ugyan összegyűjtöttem, hogy hány kontinensen és országban sikerült feldúlnom a piacokat, és leennem a frissen vasalt abroszt, a legemlékezetesebb ételekről viszont még nem nyilatkoztam. A végtelennek tűnő listáról összegyűjteni tizet nem volt egyszerű feladat, sok tányérnak lenne még helye az évértekelőmben. A lista abszolút szubjektív, és az én személyes ízlés(telenség)emet tükrözi. Véleményem szerint ezekért az ételekért érdemes útrakelni, de ha a közelben jársz, végképp ne hagyd ki őket, mivel a gasztroszcéna nem a statikusságáról hires, és nem akarsz lecsúszni róluk. Ha pedig már volt már a gyomrodnak szerencséje az alábbi ételekhez, egyetértéssel bológathatsz velem, de ha nem osztod a rajongásom akkor nyugodtan számolj  be a te benyomásaidról. 

Mindegyik látogatásról megemkékeztem már korábban külön posztban is, ha érdekelnek a részletek a korábbi cikkekben remélem megtalálod amit keresel, ha nem akkor írj rám nyugodtan. Nem szeretnék senki boldogságának az útjába állni, egy on point étkezésnél elemibb gyönyörforrás most hirtelen az eszembe sem jut.

Tegnap este jelent meg a Michelin-kalauz északi országok éttermeit minősítő változata, és ugyan igazán nagy meglepetés nem érte az evőközönséget, azért volt egy-két említésreméltó  változás. Gyorsan összeszedtem országokra bontva az összes éttermet, és csilalgok alapján sorbarendeztem őket.

A mai naptól már 63 Michelin-csilalgos étterem működik az északi országokban, és ezeknek a nagy része nem meglepő módon Svédország, Norvégia, és Dánia között öszlik meg. A piros N-nel jelzett éttermek vagy most kapták meg az első csillagukat, vagy idén minősítették fel őket. Kellemes szemezgetést!

Az északi gasztrocunami továbbra is tartja magát, és szokás szerint Finnország megint sereghajtókánt kullog Dánia, Dvédország és Norvégia után. Hogy szerintem miért van ez így, azt már kifejtettem bővebben az egyik korai posztomban. A véleményem azóta sem változott, mindenesetre üdvözlöm, hogy idén megegyezett a tesztelőkkel a véleményem, és a Grön megkapta az első csillagát, miután elnyerte az év étterme díját is 2017-ben. A legnagyobb hír a svédek számára, hogy a Frantzén elnyerte az ország első 3 Michelin-csillagát, felzárkozva ezzel a szomszédaihoz. Svédországban már elég régen nem voltam, úgyhogy épp itt az ideje, hogy vegyek egy kompjegyet Stockholmba. Kinek van megosztanivalója a listán lévő éttermek valamelyikéről?

Nem tudom ki hogyan van vele, de nekem vannak olyan ételélményeim amik örökre velem maradnak, és most nem a legdurvább szürkepárizsis élelmiszermérgezésekre gondolok, hanem azokra a váratlan találkozásokra, amikor csak az első kanál után szembesülök vele, hogy egy megismételhetetlen ízélményben van éppen részem. Igazából keserédes pillanat ez, mert ebben a felismerésben az eufória mellett már bennevan az elengedés is, hiszen többet már nem lesz lehetőségem az első falattal járó gasztronómiai tabula rasara. Kétszer nem léphetek ugyanabba a kulináris folyóba, bármennyire is szeretnék. Ennek az élménynek az egyik előfeltétele, hogy  elvárások nélkül érkezzünk az asztalhoz, így az első falatok váratlanul döngölnek a földbe. Sajnos, éppen ezért hiába megyek vissza ugyanarra a helyre, hogy újra átéljem az ízfenomént, ez sosem fog összejönni, hacsak nem szenvedek el szelektív amnéziát, vagy nem szerzek be egy meninblekkes emlékezettörlő szerkezetet.

Mivel többynire körültekintően választom meg még az útszéli lángosózóimat is, ezért egyre ritkábban van a fent vázolt gasztronómiai eufóriában részem. Tavaly decemberben aztán egy párizsi háromnapos munkautat szerettem volna kulináris szempontból kimaxolni, így sorravettem a még szabad asztallal rendelkező legendás helyeket, és így kerültem be utolsóként az aznapi Alain Passard ebédre, a L'Arpège-be.

Igazi világcsavargónak tartom magam, szinte nincs is olyan hónap, hogy ne lenne legalább egy hosszúhétvégés tapétacsere beiktatva a menetrendembe, viszont ilyen utazási kedvvel is csak ritkán kerülök az igazán kivételes, 3 Michelin-csillagos éttermek közelébe. A jelenlegi 120 kitüntetett étteremből mindössze háromnak sikerült a küszöbét átlépnem, a legutolsó a sorban pedig a szöuli La Yeon volt. Mikor a koreai utazásom étkezéseit tervezgettem, és kapcsolatba léptem a terepen lévő barátokkal és ismerősökkel, senki sem ajánlotta nekem Kim Sung-il (nem összetévesztendő északi névrokonával, Kim Il-Sunggal) menüsorát. Engem viszont furdalt a kiváncsiság, hogy mivel várhatja a vendégeit a La Liste-n Virgilio Martíneznél vagy Anne-Sophie Picnél is több pontot elért, hagyományos koreai konyhára specializálódott séf. A 3 Michelin-csillag mégsem hullhat véletlenül az ember ölébe, még Gagannak, vagy a Nomának sem sikerült ezt a státuszt elérni, úgyhogy sejteni sem mertem, hogy mi várhat rám a világ egyik legjobban elhallgatott csúcséttermében.

Sok embernek adok a véleményére gasztronómiai témában, és külön listát vezetek fejben azokról a kollégákról és barátokról, akikről tudom, hogy imádnak enni, és tuti nem fogják teleszpemmelni a Facebook hírfolyamomat pudinghabarccsal összetartott háztartási kekszes csodareceptekkel. A férjem viszont sajnos egy teljesen külön kategória ami a kulináris élvezeteket illeti, a Maslow-piramisában étel helyett neki tuti foci van, és ha tehetné csipszen kívül nem venne magához semmit. Szerintem még a kirántott kartonlapról is megkérdezné hogy csirke volt-e vagy sertés miután betolta, és hozott már haza karfiolt brokkoli helyett a sarki boltból. Úgyhogy nem igazán villanyozott fel, amikor már hónapokkal a kínai utunk előtt arról mesélt nekem, hogy Pekingben elvisz majd a legjobb pekingi kacsázóba, ahova annak idején rendszeresen járt, mikor épp nem atomerőműveket épített. A házasság sajnos egy ilyen sport, néha áldozatokkal jár, úgyhogy nem tehettem mást, beszárítottam a hajam, felöltöttem a pókerarcom, és elindultunk hogy az egyik volt kollégájával vacsorázzunk Da Dongnál, azaz Nagy Dongnál. A név alapján arra számítottam, hogy a padlóhoz fogok ragadni a kosztól, és angol étlap hiányában megint barna rizsecetes kacsa zúzát rendelek főételnek, de az étterembe belépve egy teniszpályányi Michelin-csillagos  dicsőségfal fogadott, a séffel ölelkező Alain Ducasse-szal, és vigyorgó kínai és nemzetközi hírességekkel.

A kedvenc orosz kolléganőm az először egy egész életre szóló, de végül 6 hónapra sikeredett kiruccanása Dubajba hivatalosan ma ér véget. Nem kell siratni, a történet happy enddel végződött, egyszerűen megunta az éghajlatot, és kapott is egy jobb ajánlatot Helsinkiből, úgyhogy amilyen hirtelenséggel hagyta el az országot, olyan gyorsan vissza is tért. A hétvégén pedig át is ugrik hozzám, és már előre megrendelte tőlem a lehetséges legfinnebb vacsorát. Kap majd természetesen spenótospalacsintát meg karéliai pirogot, finn húsgombóccal és vörösáfonyalekvárral, de desszertnek a lenti snejdig, kicsit kölcseys beötésű figuráról elnevezett süteményt fogom elkészíteni.

A novemberi japán utam természetesen Tokió gasztronómiai feltérképezése köré épült, a kedvenceimről be is számoltam, az étkezések közötti üresjáratot pedig többnyire céltalan kóborlással töltöttem ki, de csak miután már megnéztem az összes építészeti látnivalót természetesen. A japán főváros végtelen mennyiségű élményt kínál az ártalmatlantól az egészen bizarrig, ha kedvünk van hozzá kávézhatunk baglyokkal, de akár el is szenderedhetünk egy csinos japán hölgy társaságában miután kifizettük az óradíját, ami szigorúan nem tartalmazza a kiskifli-nagykifli felállást. Viszont egy bizonyos japán szolgáltatásért midenképp el kell hagynunk az übermodern metropoliszt. Ha Toshiro Mifune filmjeinek, és Hokuszai fametszeteinek vizuális világában szeretnénk páros lábbal landolni, akkor mindenképp el kell látogatnunk egy vidéki rjokanba, azaz fogadóba. Mindenképp szerettem volna egy japán termálfürdőbe is ellátogatni, úgyhogy a híresebb onszenek (termálfürdők) környékém keresgéltem. Végül a Naganó közelében lévő Shibu onszent választottam, ami a téli zimankó elől a termálvízbe menekülő japán makákóikról híres, illetve Obuse is csak 2 megállóra van tőle, ahol Hokuszai is több évet élt, így a helyi múzeumban több eredeti fametszetét is kiállítják. A kiválasztott Kanaguya szálloda, pedig mintha egyenesen a Mijazaki klasszikus, Chihiro szellemországban onszenjének az evilági mása lett volna. Ami ezután jött pedig egy 15 évig tökéletesített, tatamival, kaisekivel és sódzsival kiszínezett fantázia beteljesülése.