Minek mész te Iránba? Azt hittem csak gasztrohelyekre jársz! - szólt be viccesen a főnököm, amikor leadtam a szabikérő lapomat júniusban. Ráhagytam, gondoltam úgyis látja majd a beszámolómból, hogy mennyire benézte ezt a kommentárját. Irán ugyanis nem csak a legelvetemültebb világjáróknak lehet érdekes, de gasztronómiailag is izgalmas célpont. Nem csak új ízekkel kísérletezhetünk, de rengeteg keresett luxushozzávalót begyűjthetünk kedvező áron, főleg most a szerencsétlen állású riál jóvoltából. A kaviárt például a perzsáknak köszönhetjük, hiszen már a Perzsa Birodalomban fogyasztották a sózott tokhalikrát. A világ legdrágább, aranyszínűbe hajló kaviárja is iráni. A közel hatvanéves albínó tokhalak tojásait használják fel hozzá, és kilójáért már egy közepes felszereltségű japán terepjárót is utánunk dobnának. Nem mellesleg a földkerekség legdrágább fűszerének, a sáfránynak is a 90%-a is Iránból kezdi meg az útját a risotto milanesenkbe.
Milyen kár, hogy a világ legdrágább kaviárját sem cserélném be egy tábortűzön ropogósra sült kenyérszalonnáért, és sáfrányból sem használok már annyit mint a sütögetős múltamban. Manapság, ha egy steak vacsora után megkérdezem a férjem, mit szeretne desszertnek, akkor rendel tőlem még egy steaket. Magamnak meg nem sütök ki 30 gulab jamunt, mivel tudom magamról, hogy el is tüntetném a millió kalóriányi édességet saccperkábé két nap alatt. Éppen ezért már előre fentem a fogam a Nader barátom beszámolóiból ismert pisztáciával, dióval készült desszertekre, és nem is kellett csalódnom a kínálatban. Csak azt csodálom, hogy fejenként mindössze 3 kiló plusszal tértünk vissza a 10 napos útról, a megvastagodott belső pulóverunkért pedig az alábbi desszertek felelősek.