Perceken belül kiderül Szingapúrban, hogy ki váltja az Osteria Francescánát a San Pellegrino által összeállított, a világ legjobb éttermeit rangsoroló listán. És, hogy miért vagyok olyan biztos benne, hogy  Massimo Bottura étterme nem fog idén győzedelmeskedni? Nem vagyok sajnos mentalista, már az év elején bejelentették a  szabályzat  változását, a korábban diadalmaskodó éttermek bekerültek egy hall of fame-be, amit a San Pellegrino szerényen csak Best of the Best-nek hív. Az ide sorolt étesítmények, pedig már nem versenyezhetnek a továbbiakban a címért. Az Osteria Francescanán kívül még az egykori El Bulli, a legendás The French Laundry, a The Fat Duck, az ős-Noma, az El Celler de Can Roca, valamint az Eleven Madison Park került be az exkluzív klubba, ezzel is felszabadítva a helyet a következő generációs séfeknek.

Már korábban beszámoltam róla, hogy milyen ármánnyal sikerült csak asztalt foglalnom az étterembe, és a karmikus egyensúly érdekében, eldöntöttem, hogy viszek magammal egy vacsorázót, aki lecsúszott a lehetőségről. Mivel a gimis padtársamnak épp a Gucci firenzei központjában volt jelenése, együtt zarándokoltunk el a legendás vendéglőbe, hogy végigegyük a szimplán csak „Minden”-nek nevezett válogatást, ami az összes botturai ikonikus tányért felvonultatja.  Ebből született meg az Egy kezdő és egy haladó gasztronauta balladája.  

Bátrak voltunk, kora reggeli indulással próbáltunk Európa két távoli szegletéből az olasz kisvárosba eljutni. A finn feszesen követett vonatmenetrendekhez szokva nem is gondoltam volna, hogy Itáliában jelentős késésekre kell majd számítani az utazásnál. Ők aztán még a hóra sem foghatják. De a kétátszállásos, halmozottan késéssel tarkított két órásra becsült utat végül sikerült duplája alatt abszolválni, és épp kapunyitásra beesni. A bejáratot nem kellett sokáig keresni, a fényképezkedő kínai turisták, és foglalás nélkül érkezett szerencsevadászok tömege kettévált, amint fél egyet ütött az óra, és kinyitották a bejárati ajtót, majd sorfalat állva figyelték a kiválasztottak bevonulását.

Bátrak voltunk, kora reggeli indulással próbáltunk Európa két távoli szegletéből az olasz kisvárosba eljutni. A finn feszesen követett vonatmenetrendekhez szokva nem is gondoltam volna, hogy Itáliában jelentős késésekre kell számítani az utazásnál. A kétátszállásos, halmozottan késéssel tarkított két órás utat végül sikerült duplája alatt abszolválni, és épp kapunyitásra beesni. A bejáratot nem kellett sokáig keresni, a fényképezkedő kínai turisták, és foglalás nélkül érkezett szerencsevadászok sorfala kettévált amint fél egyet ütött az óra, és kitárult a bejárati kapu. A rengetegedik csillagos étkezésen túl az ember nagyjából tudja, hogy mire számíthat, de be kell hogy valljam, a sóvárgó pillantások kereszttűzében azért csak elfogott egy kis lámpaláz. A jelenbe viszont Adri barátném húzott vissza, aki a placcon olvadozva várta, hogy végre megérkezzem, majd be is lökött az ajtón, hogy már a légkondi hűsében ugasson le a várakoztatásért. 

Rendeltem magunknak egy pezsgőt engesztelésként, és gyorsan átfutottuk az étlapot. Az olvasmányban elmerülve megelevenedtek előttem a netflixes Chef's Table képsorai: ahogy a stílusos csupaszív szakács mesél a kezdeti nehézségekről, és elárul néhány titkot a munkafolyamatáról. Alig vártam, hogy megkóstolhassam életútja állomásait  kulináris formában. Adri nem eszik tengeribiszbaszt. A konyha lazán veszi az akadályt, a tengerigyümölcs saláta lecserélődik parmezánosra, a pulzusunk is visszaesett már normálisra, így indulhatott a bacchanália.

Mindketten tátott szájjal hallgattuk a pincérünk felvezetéseit. Adri így szokott érdeklődést színlelni. Én pedig még mindig nem tudtam napirendre térni a nyelvhal köré vont műanyagzacskót imitáló tengerivízből formált fátyol felett. Pincérünk készségesen próbált válaszolni az összes szakmai kérdésemre, de valahogy mindegyiket sikerült félrehallania. Szerencsére a mellettem ülő, a borpárosítást kikérő, de el nem fogyasztó japán turisták 5 perc késéssel kapták meg ugyanazt a felvezetőt, mint mi is, így pótolhattam az információs hézagokat.

A kánonban kísért, 3 órás ebédünk után kitámolyogtunk arra a fórumra, ahonnan indultunk. A kint várakozó tömeg mérete nem, csak összetétele változott. Kíváncsian pásztázták az arcunkat, visszajelzés után kutatva az ajtó mögött folyó kulináris szeánszról. Velünk nem nyertek, mindketten pókerbajnokok lehetnénk a fejberendezésünk alapján. Hazagyalogoltunk, estig nem beszéltünk a történtekről, inkább aludtunk egyet a szállásunkon. Mikor felébredtünk pedig egy "Jó volt? Igen."-nel intéztük el a történteket, és átküldtük egymásnak az étteremben készült képeket. De nem véletlenül mentünk vissza kétszer a sarkon lévő kisboltba gnocco frittoért 24 óra leforgása alatt.  

UPDATE: A Mirazur lett idén a legjobb.