Talán még mindenki emlékszik a szeptember eleji hírre: Cristiano Ronaldo (focirezisztenseknek parafrazálva: portugál amorózó, a világ egyik legjobb focistája), kvázi vacsorarandira hívta Lionel Messit (a világ másik legjobb focistája, argentín mintaapuka), miután egymás mellé ültették őket a gálázással egybekötött Bajnokok Ligája sorsoláson. A közel megegyező díjhalmot összefocizó sportolók rivalizásáról még Wikipedia szócikk is született, tehát méltan remélhette az erre kiváncsi közönség, hogy hamarosan nyilvános összeborulásról készült fotókat görgethetünk végig reggel munkába menet. Erre a hírre ugrott rá Vilnius polgármestere, Remigijus Šimašius, aki egyből le is foglalt 10 asztalt a városában arra az esetre, ha a belengetettt csúcstalálkozóra a portugál-litván Eb-selejtező után kerülne sor. A közös északi vacsora nem valósult meg sajnos a polgármester jófej marketinghúzása ellenére, így betelejesületlenül maradt a rajongók álma az egymás Aranylabdáit gyengéden polírozó focistákról. De Messi és Ronaldo is elszalasztotta a lehetőséget, hogy végigegye a progresszív balti konyha egyik legmenőbb menüsorát, az egyik legjobb vilniusi belvárosi étteremben, a Sweet Rootban.

Nem kellett sokáig győzködni, amikor Melinda barátném felvetette, hogy balti körútra menjünk a legközelebbi finn látogatásán. Már régóta figyeltem a csendes balti gasztroforradalmat, az ismerős kontinentális hozzávalókból készült, de letisztult skandináv stílusban tálalt fogásait, úgyhogy miután megvoltak a busz- komp és repjegyek, az éttermeket is lefoglaltam. Egy benézett dátum miatt az első estére pedig szóló programként a Sweet Rootba foglaltam asztalt, és milyen jól tettem!
Manapság már nem lehet megúszni egy fine dining vacsorát sem interaktív körítés nélkül, és az asztalomra kikészített ceruzából és listából már egyből tudtam, hogy a Sweet Rootban sem hagynak majd magamra a gondolataimmal. A pincérem felvezetéséből úgy tűnt, hogy az enigmai vonalat követik: nem árulják el a fogások hozzávalóit, azokat az elém kikészített listán kell majd megtalálnom, és kihúznom. A vacsora végeztével pedig elküldik a helyes válaszokat emailben. Ez a megoldás annyival humánusabb a barcelonai változatnál, hogy legalább azt tudom, hogy tengeriuborka bél és nyúlagy nem került a hozzávalók közé.
Míg felkészültem a vizsgahelyzetre - elvégre illene minden hozzávalót eltalálnom - meg is érkezett az első fogás, amit a vacsora legfontosabbjaként harangoztak be: helyben készült kovászos kenyér és vaj, és ezzel már kettővel kevesebb hozzávalóból kell kiválasztanom a következő vacsoraelem hozzávalóit. Menni fog ez!
A sikersorozat pedig folytatódott, egy vasfüggöny mögött született, de északon felnőtté vált gasztronautának nem okoz komolyabb fejtörést sem a disznósajt, vagy a kvasz, de a csalán és a bodza is visszaköszönő eleme a szezonális kínálatnak. Tehát a vacsora nem kifejezetten a hozzávalói miatt vált emlékezetessé, számomra a kreatív és leleményes tálalás volt az étterem erőssége.

A legemlékezetesebb étel, a nekem harcsamentesen elkészített juhsajtkrém volt, ami meghökkentő módon, egy átlátszó karalábépergamennel érkezett. Ha nem sikerült volna meggyűlölnöm teljes szívemből a menzás karalábélevest 6 éven keresztül, akkor valószínőleg ezen a fogáson véreztem volna el a kihuzogatós játékban. Azóta szerencsére rájöttem, hogy nem a karalábé a nemezisem, hanem általában a rántott leves bármilyen formája, amit a konyhás nénik feltálaltak nekünk.
De ezt is erős fogás követte. A Litvánia déli részén letelepedett krími karaiták (egy türk eredetű népcsoport, ami a zsidó vallás egyik ágát követte) egyik legismertebb ételét, a kibinait. Az olajban sült töltött batyuk tradicionális hagymás tölteléket kaptak, amit hangyákkal nomásítottak, és tökéletes jus-vel tálaltak.

A desszertekben is a helyi kínálat dominált: bogyós gyümölcsöket, epret, málnát, elegyítettek bodzával, és citrom mentával, amit a mostanság mindenhol visszaköszönő, tejparféval rántottak össze. Színes nyári mutatvány, de én utolsó fogásnak a tartalmasabb verziókat preferálom, úgyhogy hangyányit csalódottan indultam neki a vilniusi éjszakának, a karcsúra sikeredett lezárás után.
Az ajtóban toporogva, gyanúsan kedélyesen, mosolyogva álltak nekem sorfalat a pincérek kifelémenet. Átfutott egy pillanatra az agyamon, hogy nincs vége az estének, de természetesen nem fognak meleg baráti öleléssel utamra engedni, ahhoz túlságosan is északra vagyunk. Majd miután felvettem a kabátom, kezembe nyomtak egy frissen sült, meleg édes ostyát, ami valljuk be, bármikor lenyomja a legcifrább interaktív vacsorázást is, és a tejparféért is kárpótolt. És ez csak a 2. legjobb vacsorám volt a litván fővárosban, a legjobbról majd egy későbbi posztban mesélek.
Kövess Facebookon, ha érdekel éppen mely elemi gasztronómiai kérdések foglalkoztatnak, vagy ha szeretnéd tudni megint mivel rukkoltak elő a finnek a sáskalisztes kenyér és kátrányfagyi után. Ha pedig arra vagy kiváncsi, hogy valós időben mi van a tányéromon, akkor nézz rá az Insta-profilomra.