Minek mész te Iránba? Azt hittem csak gasztrohelyekre jársz! - szólt be viccesen a főnököm, amikor leadtam a szabikérő lapomat júniusban. Ráhagytam, gondoltam úgyis látja majd a beszámolómból, hogy mennyire benézte ezt a kommentárját. Irán ugyanis nem csak a legelvetemültebb világjáróknak lehet érdekes, de gasztronómiailag is izgalmas célpont. Nem csak új ízekkel kísérletezhetünk, de rengeteg keresett luxushozzávalót begyűjthetünk kedvező áron, főleg most a szerencsétlen állású riál jóvoltából. A kaviárt például a perzsáknak köszönhetjük, hiszen már a Perzsa Birodalomban fogyasztották a sózott tokhalikrát. A világ legdrágább, aranyszínűbe hajló kaviárja is iráni. A közel hatvanéves albínó tokhalak tojásait használják fel hozzá, és kilójáért már egy közepes felszereltségű japán terepjárót is utánunk dobnának. Nem mellesleg a földkerekség legdrágább fűszerének, a sáfránynak is a 90%-a is Iránból kezdi meg az útját a risotto milanesenkbe. 

Milyen kár, hogy a világ legdrágább kaviárját sem cserélném be egy tábortűzön ropogósra sült kenyérszalonnáért, és sáfrányból sem használok már annyit mint a sütögetős múltamban. Manapság, ha egy steak vacsora után megkérdezem a férjem, mit szeretne desszertnek, akkor rendel tőlem még egy steaket. Magamnak meg nem sütök ki 30 gulab jamunt, mivel tudom magamról, hogy el is tüntetném a millió kalóriányi édességet saccperkábé két nap alatt. Éppen ezért már előre fentem a fogam a Nader barátom beszámolóiból ismert pisztáciával, dióval készült desszertekre, és nem is kellett csalódnom a kínálatban. Csak azt csodálom, hogy fejenként mindössze 3 kiló plusszal tértünk vissza a 10 napos útról, a megvastagodott belső pulóverunkért pedig az alábbi desszertek felelősek.

Nem, nem pistultál meg a nyári hőségben, ez még mindig Tourmand gasztro- és utazási blogja. Akkor mégis hogyan került fel egy jegyesfotózást bemutató a tematikus blogomra? Egyrészt, mert ma már ez az egyik húzóprogram a dél-koreai turisztikában, és nem lehet egy legyintéssel elintézni a jelenséget. Másrészt pedig ez az én blogom, és arról írok amiről csak szeretnék, legyen az az óizlandi nyelv ragozásban gazdag morfológiája vagy a koreai kultúrfétisemnek a legújabb megnyilvánulása.

Velemszületett gyiloktekintetem, és ultrafekete humorom van, amihez minimál és monokróm megjelenés társul.  Sohasem gondoltam volna, hogy egy végtelennek tűnő tüllhalomba bújva, egy babarózsaszín virágtenger közepéből mosolygom majd Facebookon. Aztán egy perui naplementében megkérték a kezem, és amikor arra került a sor, hogy nagyjából felskicceljünk egy magyar - indonéz lagzit, repjegyestől, elvált szülőpárostól, és szalonna - pálesz rajongó vs. félig muszlim vendégsereggel, úgy döntöttünk inkább beugrunk a sarki hivatalba Helsinkiben. Itt nem köteleztek minket egy 3 nyelvű szinkrontolmács felbérlésére egy egyszerű időpontfoglaláshoz sem, és még egy új vallást sem kellett felvennem ahhoz, hogy ezentúl meghatalmazás  nélkül átvehessük egymás postai küldeményeit. Viszont mégis csak szerettük volna tudatni a családdal és barátokkal a házasságunk tényét, 3 különböző lagzi megtartása nélkül is, és mivel amúgy is egy koreai-japán nászútban gondolkodtunk, ezért meggyőztem Egát, hogy bólintson rá egy szöuli jegyesfotózásra. 

Nem szponzorált tartalom, ebben a posztban nem a japán autógyártó sikerkocsijáról lesz szó, hanem a szériának nevét kölcsönző iráni nomádokról a qashqaiokról (magyar átiratban kaskáikról). Pedig nem utasítanám vissza, ha megszponzorálnának egy intelligens parkolóasszisztenses verzióval, szerintem Helsinki egyetlen hegymenetes parkolója a mi házunk előtt van, épp csak a zergéket nem kell kerülgetni tolatás közben.

Na de térjünk vissza az eredeti kaskáikhoz. A névadás hátterét először Nadertől, az iráni barátomtól hallottam. A főleg Fársz tartmányban élő népcsoport évente vándorol sátrastól, kecskéstől több mint félezer kilométert délnek a Perzsa-öböl térségébe, menekülve  a Zagrosz-hegység havas télje elől. A marketingesek szerint pedig majd ez rezonál a városi nomádokkal is, akik hétvégente csurigpakolt terepjáróval indulnak az élhetetlen metropoliszokból az érintetlen természetbe, hogy aktív pihenéssel töltsék majd a mérdegdrága juppi szabadidejüket. 

Ez az információ nagyjából ugyanott végezte volna, mint az aranyjánosi "Ég a napmelegtõl a kopár szík sarja," folytatása, de újra  felbugyborékozott a tudatomba, mikor az azóta már Svédországban PhD-ző Nader kitalálta, hogy a szerencsétlenül álló riálnak köszönhetően nekünk augusztusban Iránban a helyünk. Mivel a repjegy is olcsó volt, és még ő sem látta a Teheránon túli vidéket, ezért leszerveztünk egy kocsit, és már neki is álltunk megtervezni az autós túránk megállóit. Ugyan csak 10 napunk maradt erre az óriási országra, de ebből kettőt a kaskáik és kecskéik között szerettük volna eltölteni, milliócsillagos éjszakával, tábortűzzel és sztorizgatással.

Mivel egész nyáron dolgoztam összejött annyi túlórám, hogy sikerüljön elszöknöm valahova egy hétre. Nader barátom hívott meg minket magához, róla már írtam az alábbi receptes cikkben. Pár nap alatt fogjuk körbeautózni a legismertebb történelmi helyeket, én pedig közben folyamatosan keresem a helyi finomságokat. Saccperkábé plusz 3 kilóval számolok. Találkozunk augusztus végén! Facebookhoz nem lesz hozzáférésem, de Instagramon majd élőben tudósítok.

Épp a barátainknál ünnepeltük a franciák Bastille-napját, a világkupadöntő-előestéjén, mikor valahogy szóba került, hogy a kecskesajtos canapékhoz felhasznált baguette, és egyéb kenyérfélék a RESQ Club app segítségével kerültek az asztalunkra, mégpedig a megszokott ár harmadáért. Ha nem mondják, fel sem tűnt volna, hogy a pirítósunk leselejtezett áru. Ismertem már az alkalmazást korábbról, aminek a lényege, hogy kávézók és éttermek a lefőzött, de fel nem használt ételadagokat nyomott áron értékesíthetik a vásárlóknak. Korábban mi is használtuk, de miután belefutottunk egymás után többször is kérgesre száradt sushiba, és szottyadt csirkeszárnyakba, ezért inkább csak smoothiet és cukrászárut vásároltunk vele, megspórolva ezzel pár eurót. De azzal, hogy boltok is csatlakoztak az ételmentő akcióhoz, és zsákbamacska szatyrokat kezdtek kínálni aznap lejáró termékekkel, újra érdekessé vált az ötlet. A férjem tényleg nem egy Jókuti, de seftelésben és spórolásban verhetetlen, úgyhogy erre az információra ő is felkapta a fejét. Én pedig műr jócskán beleuntam a "Mit ennél ma drágám?" kezdetű, Kaurismäkit megszégyenítő, lehangoló dialógusainkba, ezért kihasználtam a kezdeti lelkesedését, és felvetettem, hogy mi lenne, ha egy hétig mi is csak a bolt által kínált lejáratos ételekből és hozzávalókból főznénk. Így én is kizökkennék a rántotthússal, és gombás pennével töltött hétköznapokból, és kreatív főzésre kényszerülnék. Másrészt azért engem is érdekelt, hogy a megtakarított pénz értéke feledtetti a minden bizonnyal jelentős minőségromláson átesett termékeket. Magyarán, valóban híg-e a leve az olcsó húsnak?  

Lement a visszaszámlálás, bepakoltuk a bikinit és a széntablettát a kofferba, átvészeltük az éjszakai átszállást is, megérkeztünk a szállásra, kifetrengtük magunkat a jetlagből, így végre indulhat az aktív semmittevés. Majd ha már annyit szörföztünk, búvárkodtunk, és robogóztunk a valótlanul gyönyörű rizsföldek, majomhordák lakta dzsungelek, és többszáz éves szentélyek között, hogy már az irodai gépünk belépőkódját is elfelejtettük, akkor léphet életbe az alternatív balinéz gasztroturista program.

Nem tudom, hogy a proletár nagyszülők öröksége-e, vagy a tinédzserkoromban kinyúltra hallgatott CPg és QSS kazetták kondicionáltak-e arra, hogy a stukkós-csilláros-márványos luxustól instant kiverjen a víz, és ökölbe szoruljon a kezem. Eleinte azt hittem, hogy csak a gyarmatokról összelopkodott nyersanyagból gazdaggá vált országok és klánok ízléstelen nagyzolása dühít, de az insta feedemen nagy számban felbukkanó, hajókötélnyi vastagságú aranyláncot villantó rapművészek és farművésznők látványa is hasonló testi reakciót vált ki belőlem. Habár a két tábor között áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong, mégis békésen megférnek egymás mellett, ha lehetőség nyílik a mérhetetlen pénzköltésre. A párizsi Le Meurice tökéletesen alkalmas erre a feladatra, a szálloda több mint két évszázada szállásolja el a politikai és gazdasági elit nagyjait a lakosztályaiban, és a velük smúzolni kívánó művészeknek is biztosít lehetőséget összeborulásra. Vendégeik közé tartozott III. Napóleon, Mata Hari vagy Salvador Dalí is, de itt vették fel Jay-Z és Kanye West Niggas in Paris című ars poeticus művét is, és nem utolsó sorban Beyonce is itt kapta be a legyet. Tehát tényleg nem egy lepukkant balatoni zimmer freiről van szó.

Minek merészkedtem ennek ellenére önként a szálloda éttermébe? Egyrészt bíztam benne, hogy Alain Ducasse neve elég biztosíték arra, hogy ne kelljen belefulladnom majd a bézs 50 árnyalatába, másrészt a milliós követőtáborral rendelkező, idén az év cukrászának is megválasztott Cédric Grolet is rezidens séf az étteremben. Úgyhogy belepréseltem magam a legelegánsabb irodai pantallómba és ingembe, és megpróbáltam feltűnés nélkül elvegyülni az alábbi vendégtérben.

Az egyik vietnámi kollégám anyukája egy hónapra látogatóba érkezett Finnországba, és mivel két nap bőven elég Helsinki bevételére, ezért úgy döntöttek, hogy Párizsba is elrepülnek. Terepismerettel nem rendelkeztek, a francia gasztronómiát csak a cuki patkányos Pixar filmből(sic) ismerték, de nagyon szerettek volna egy legendás helyről bejelentkezni Instán, így megkértek, hogy áruljam el nekik, melyik a legjobb étterem a francia fővárosban. Mindezt 3 nappal az indulás előtt, ami még a tetejébe éppen a Bastille-napos, világkupadöntős hétvégére esett. Ilyen feltételekkel természetesen nem a Guy Savoy, L'Arpege, Plaza Athénée vonalon mozogtunk, de végül sikerült egy Alain Ducasse ebédre feliratni őket.

Jó éttermet foglalni kis utánajárással bárhol lehet. Ha ismeretlen helyen járok, és vacsorázhatnékom van hirtelen, akkor a Foursquare-hez fordulok. Hiába 10 éves app lassan, eddig még egyszer sem hagyott cserben mondjuk a Tripadvisorral ellentétben, ahova többynire csak turisták írnak az élményeikről, de engem a helyiek visszajelzései jobban érdekelnek. De mi a helyzet akkor, ha mi nem a harmadligában szeretnénk játszani, és valóban a világ egyik legismertebb éttermében szeretnénk kipróbálni a legújabb gasztronómiai trendeket. Egy megismételhetetlen vacsoráért az alábbi kötelező köröket kell lefutni, ha úgy mint én, nem tartozunk a sztárséfek belső köreihez.

Hétfőn közleményben tudatta a világgal Thomas Bühner, a 3 Michelin-csillagos La Vie séfje, hogy bezárják az osnabrücki éttermet. Sajnálatos, de nem egyedi eset, hogy nem működtethető tovább egy csúcskonyha, csak az elmúlt fél évben több világhíres séf fejezte be az eddigi projektjét, és zárta be éttermét, vagy keresett magának új kihívásokat.  Februárban André Chiang kötlözött Szingapúrból Tajvanra, és a bangkoki Nahmot felfuttató David Thompson is otthagyta az eddigi pozícióját. A különbség La Vie-nél az volt, hogy egyik napról a másikra hagyták abba a működést, és nem indokolták meg a hirtelen akciót. Bocsánatot kértek a törölt foglalásokért, illedelmesen megköszönték a támogatást, és elmagyarázták, hogyan tudják beváltani a már megvásárolt vacsorautalványokat, illetve arra kértek mindenkit, hogy

ezentúl is áldozzanak az élvezetek oltárán, és vigyázzanak magukra a továbbiakban.

Eredetileg az volt a tervem, hogy Finnország legújabb Michelin-csillagos étterméről számolok be, de közbejött egy gyors hazalátogatás pár hete, és ha már egy kis budapesti levegőt szippantok, akkor gondoltam megpróbálok lefaragni a többéves lemaradásomból, és megnézem hol tart éppen a kulináris élet a magyar fővárosban. Sajnos erre az akcióra csak egy fél délutánom maradt így a lehetőségeim erősen limitáltak voltak. Úgy döntöttem, hogy a legpontosabb képet akkor kapom a magyar fine dining jelenlegi helyzetéről, ha meglátogatom a  legropogósabb, Michelin-csillaggal kitüntetett éttermet. Ha pedig már étkeztem a helsinki Grönben, és a budapesti Costes Downtownban is pár napos különbséggel, miért ne dobnék össze egy komparatív kvalittív analízist, az egyetemi szorgalmi időszakok emlékére. Annyit elárulhatok, hogy természetesen mindkettő hely hozta a várt minőséget, de mégis teljesen más hozzáállással közelítik meg a vendéglátást, így én is teljesen más hangulatban távoztam az asztaltól. Magyar vs. finn csúcsgasztronómia: jöjjenek a legmeglepőbb különbségek.