Ha választanom kellene melyik nemzet ételei között vannak a leggyomorforgatóbbak, Izland egész biztosan dobogós helyet kapna. A szigetország ikonikus fogásai szerintem egy több évszázados izlandi összeesküvés következményei. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy az egykori Þing (izlandi parlament) gyűlései nem csak a törvényalkotásról, és büntetésvégrehajtásról szóltak, hanem egyben megválasztották az ország legehetetlenebb ételét is, amit végül úgy tálaltak az odatévedő turistáknak, mint helyi csemege. Aztán aki elröhögte magát egy rohasztott cápát vagy savanyított bálnazsírt öklendezve leküzdő utazón, az jött egy sörrel mindenkinek a következő népgyűlésen. De most komolyan, mi másért állna neki bárki is a birkatrágyával füstölt bálna herével ízesített sör gyártásának?! Izland Európa Japánja. Mellesleg nem ez az első eset, hogy az izlandiak megszivatják a gyanútlanokat. Vörös Erik is sikeresen előadta, hogy a hároméves száműzetésben megtalálta az ígéret földjét, amit sűrű, zöld növényzet borít, és el is nevezte Grönlandnak, azaz zöld földnek. Google hiányában pedig egymást taposták az izlandiak, hogy követhessék Eriket az új földre. Aztán egy részüket az eszkimók vadászták le, a többiek pedig visszatelepültek Izlandra, mert nem bírták a szokatlanul hideg telet. Ezek után bármit ajánlanak nekem az izlandiak a szakálluk alól vigyorogva, inkább megfuttatom egyszer a keresőmotorokon.
Nyuszi vagyok, engem nem lehet rábírni birkahere evésre meg tejben főtt lunda kóstolásra, úgyhogy ez a bejegyzés azokról az izlandi ételekről fog szólni, amikkel hajlandó voltam megbírkózni. Az ultra budget izlandi utunknak egy éttermi ebéd volt az egyetlen luxusnak mondható eleme. A frissen becsillagosodott Dillt szerettem volna kipróbálni, de se ebédre se vacsorára nem kerültem be a varólistáról. Helyette a Matur og Drykkurba foglaltunk asztalt.
Az étterem nem is lehetne izlandibb. A Saga Múzeum épületében található, ami a a 20-as évektől a 60-as évekig halsózóüzemként működött. A helynek nevet kölcsönző könyv, Matur og Drykkur is ott állt a pulton. Később megtudtuk, hogy ez AZ izlandi szakácskönyv, ami az összes izlandi háztartásban megtalálható, és referenciakötet minden valamirevaló izlandi háziasszonynak. A falon lévő képről pedig az egykori üzemben dolgozók vicsorognak vissza olyan ábrázattal, mintha a beígért kubai vakáció helyett a guantanamói fogolytáborban landoltak volna. Gondolom itt is egy megnyerő nagyszakállú Erik állhat a háttérben.
Korgó gyomorral érkeztünk az étterembe,viszont az aznapi ebédmenüben csak a desszertben nem volt hal, úgyhogy inkább az étlapról válogattam össze az ebédemet. A kísérőm a tengerben élő növények és állatok teljes palettáját magába szippantaná ha lehetne, úgyhogy a napi menüt választotta.
Indítónak a birkatrágyával füstölt pisztrángot választottam, amit vékony rozskenyérrel és savanyított hagymával kaptam. Én azt hittem a pisztráng húsa fehér, a kiérkezett szeletek pedig inkább lazacrózsaszínek voltak, de annyit értek a halakhoz, mint a kvantummechanikához, úgyhogy nem kérdezősködtem. Mindenki kapaszkodjon meg, több mint 30 év után, a gravlax, és a hidegen füstölt halfajták átkerültek nálam az emberi fogyasztásra alkalmatlan csoportból a kedvelt ételek közé. Mivel Izlandon elég hamar kiirtották az erdőket, ezért a füstöléshez alternatív anyagokat kellett keresniük. Birkából viszont el vannak eresztve, úgyhogy adta magát ez a tartósítási eljárás. Kár hogy csak pár szeletet kaptunk, simán betemettem volna még a dupláját. Az izlandi hallevesről nem tudok sokat mesélni. Fehér laposhalból és kagylóból készült, petrezselyem olajjal megküldve, a kísérőmnek nagyon ízlett.
A főételem egy kiadós báránysteak volt az északi konyhában elhagyhatatlan karórépával. Kedvelt hozzávaló a skandináv országokban, mivel igénytelen növény, és tápanyagtartalma is magas. Én nem tudtam megszeretni az édeskés íze miatt, habár a tányéromon eltűröm, de egy hordóburgonya bármikor veri. A tengeri sügért is gusztusosan tálalták, állítólag ízletes is volt, de őszintén szólva, mindkét étel feltűnhetne bármelyik északi étterem étlapján. Hiányzott belőlük az "Izland-faktor", amit végül a desszertnél hoztak be.
A kékáfonyával tálalt skyr retinaégetően színes volt az eddigi bézs és barnás ételek után. Az ember alig várta hogy belekanalazzon, és összekeverje a hozzávalókat. Akinek nem hangzik ismerősen a skyr, annak annyit kell tudnia róla, hogy egy Norvégiából származó izlandi tejtermék, ami leginkább a joghurthoz hasonlít, de annál több mint 1000 évvel idősebb. Ezt nem csak a pincér, de a sarki boltban ülő kasszás néni is bedobta nekünk, úgyhogy minden bizonnyal igaz. Ízre egy kicsit kevésbé savanykás mint a joghurt, úgyhogy desszertnek tökéletesen beillik. Én kleinurt rendeltem, ami a magyar forgácsfánkhoz ízben és küllemben is hasonlít. De nem is ez volt a lényeg benne, hanem tejsavóból készült karamellöntet. Enyhén sós, sűrű, és a norvég brunostban is megtalálható sajtos karamelles íz is érezhető volt benne, simán kinyaltam a tányérom utána.
Másfél óra múlva pedig már a finn járaton ültünk, és örültünk, hogy megúsztuk a hosszú hétvégét tengeri és szárazföldi állatok bizarr testrészeinek elfogyasztása nélkül. Aki Reykjavíkban jár, annak mindenképp ajánlom ezt a helyet, az izlandi gasztronómia azon részébe enged betekintést, ami egész biztosan nem kerül fel a buzzfeeden, és bored pandán keringő clickbait listákra.
