Múlt héten betalált egy kósza vírus, ami már többször megkörnyékezte sikertelenül az értékesítési osztály déli szárnyát, de az is lehet, hogy szimplán Vladimir Muhkin uborkás pálinkája küldte a parancsot az immunrendszeremnek az önmegsemmisítésre, mindenesetre a csütörtököt és a pénteket a kanapén kiterülve töltöttem. Ilyenkor általában a filmnézés az egyetlen időtöltésem, és mivel már a Homelandet és a House of Cardsot is végignéztem bruttó háromszor, hogy befoltozzam a delírium okozta történetlyukakat, így új műfaj után kellet néznem. Mivel két nap tétlenség után már nagyon untam a lébecolást, ezért úgy gondoltam összekötöm a kellemeset a hasznossal, és feltérképezem mi a kínálat a gasztrofilmek terén, hátha kapok egy kis ihletet a jövő heti menüsorhoz vagy a téli utazásaimhoz. Mivel az elmúlt években hanyagoltam a mozibajárást -mozi hiányában-, ezért meglepett a tengernyi kajafilm, amit az elmúlt pár évben készítettek. Ebből válogattam össze hetet, ami nem csak gasztroőrülteknek, de laikusoknak is érdekes lehet egy lassabb hétköznapi estén.

Ants on a shrimp (2016)

A világ legjobb éttermének kikiáltott, és azóta bezárt, de idén februárban újranyílt Nomáról több film is készült. Az egyik a Noma: My Perfect Storm volt, ami ugyan érdekesnek hatott, de sok újdonságot nem kínált se az étteremről, se az ott dolgozó emberekről. Az Ants on a Shrimp ezzel szemben attól bravúros, hogy a megszokott szereplőket idegen helyzetbe és új kihívások elé állítja. A dokumentumfilm azt az 5 hetet követi végig, amikor a Noma felpakolta  a teljes brigádját, és Tokióba helyezte át a székhelyét. Élesben követhetjük nyomon, hogyan fedezik fel az új környezetet, és az eddig ismeretlen hozzávalók sorát, amiből végül egy egészen új menüsor születik, olyan vérlázító fogásokkal, mint félholt rák hangyával.

Good things await - Så meget godt i vente (2014)

Helsinkiben nem túl erős a művészmozi felhozatal, úgyhogy a külföldi filmek közül is többnyire csak a díjnyertes, vagy Oscar-díjra jelölt alkotások kerülnek cask bemutatásra. Ugyan vannak filmfesztiválok és tematikus vetítések, de néha annyira fáziskésésben vannak a szervezők, hogy a program nagy részét már megnéztem Netflixen vagy egyéb tartalomszolgáltatónál. Néha viszont érdekes filmekbe is sikerül belefutni egészen váratlanul, így történt a Good things awaittel is. Az idei DocPoint dokumentumfilmfesztiválra hívták meg a rendezőt, Phie Ambót, aki 3 évig forgatott a Nomának is beszállító tehéntenyésztő mindennapjairól. A film, a koros paraszt küzdelmét mutatja be a szigorú dán bürokráciával, de a film során betekintést nyerhetünk egy biofarm életének mindennapjaiba is, mindezt pedig egy darabka mágikus realizmussal felütve. A városi életben megfáradt filmkedvelőknek stresszcsökkentésre is ajánlott, ha éppen nincs időnk leugrani a Káli-medencébe egy kis feltöltődésre.

The Goddesses of Food (2016)

Nagyon szerettem ezt a csak női séfeket felsorakoztató filmet az idei helsinki DocPoint fesztiválon is, annak ellenére, hogy néhol zavaró vágási és fókuszálási hibák voltak benne. De az Anne-Sophie Pic-kel, Dominique Crenn-nel és Elena Arzakkal folytatott beszélgetések megnyugtattak abban, hogy az időnként megbuggyant sörként felbugyogó dühömmel nem vagyok egyedül. Gyakran nagyon frusztráló tud lenni egy olyan iparágban dolgozni nőként, ahol az állások nagy részét férfiak töltik be. Mindenesetre jólesett sok inspiráló  nőt ekkora töménységben a filmvásznon látni.

Sergio Herman: Fucking Perfect (2015)

Az autodidakta holland séf a szüleik éttermét, az Oud Sluist vette át jó 20 ével ezelőtt, ami aztán a Benelux államokban elsőként kapta meg a maximális 20/20-as Gault-Millau minősítést, és nem mellesleg 3 Michelin-csillaggal is kitüntették. Mivel a helyszín túl szűknek bizonyult a séf ambícióihoz, ezért úgy döntött, hogy új helyszínre költöznek. A film az utolsó menüsor előkészületeivel, és az új étterem megnyitásával járó stresszt szemlélteti átérezhető módon. A film után még egy óráig olyan pulzusom volt, mintha épp most futottam volna másnaposan egy szigetkört. Hiába tűnik David Chang netflixes munkássága alapján másnak, valójában a séfek élete tényleg nem csak játék és mese. Viszont úgy néz ki Sergio fölöslegesen aggodalmaskodott, az új étterme, a The Jane is sikeres, szerepel a világ 100 legjobb éttermének listáján, és már 2 Michelin-csillaggal is büszkélkedhet.

For Grace (2015)

Hálás téma filmesként étteremnyitásokat dokumentálni, ugyanis dráma és bonyodalom nélkül sajnos egy kezdést sem lehet levezényelni. A Grace séfjének, Curtis Duffynak az életútja sem mellőzte a tragikus helyzeteket, a film ezekről is beszámol, illetve, hogy ilyen hátrányból indulva hogyan vált Curtis az ország egyik legjobb szakácsává. Ugyan a 3 Michelin-csillagos étterem a vezetőség és a konyha ellentétei miatt tavaly decemberben bezárt, a film mindenképp néznivaló, és motivációs filmként is használható a borúsabb napokon.

Knife Skills (2017)

Ez a film akkor került fel a listámra, amikor megláttam az idei Oscar-díjra jelölt filmek között. Lehet-e a börtönből frissen szabadult, konyhai előképzettséggel nem rendelkező elítéltekkel egy nívós francia éttermet üzemeltetni, vagy a projekt alapból csúfos bukásra van ítélve? Avagy lesz-e a börtöntöltelékből szalonna? Akit érdekel a válasz, az mindenképp nézze meg Thomas Lennon filmjét.

42 Grams (2017)

Ugyan ez a film is egy étteremnyitás történetét mutatja be, és ez a hely is bezárt már azóta, a történet annyiban különbözik az előbbiektől, hogy egy illegális lakáséttermet gondolt tovább a séf, Jake Bickelhaupt, és felesége. A nyitás után tíz hónappal egyből 2 Michelin-csillaggal kitüntetett 42 gram (az elnevezés a házasfelek lelkének összesített súlyára utal) végül tavaly júniusban bezárt, és nem csak az üzleti együttműködést, de a házastársi köteléket is felbontották a felek.