Meglepően sok ember fejében él az a tévhit, ha valakit érdekel a gasztronómia, és hetesével lépegetve is fel tudja mondani a La Liste-t visszafelé, akkor semi más nem kerülhet a szervezetébe mint 1996-os Dom Perignon Rose Gold Methuselahés és iráni albinó beluga kaviár. Nálam ennyire azért nem extrém a helyzet, szimplán csak foodienak sorolom be magam, aki imád enni, nyomonköveti a gasztronómiai trendeket, és képes akár egy különleges menüsor köré szervezni a nyaralásai egy részét. De még közeli barátok is rácsodálkoznak, amikor egy mekiből kilépve futok beléjük. Pedig nem csinálok belőle titkot, hogy alkalomadtán, na jó, kéthetente lecsúszik nálam is egy Whopper, és mikor a Taco Bell végre Finnországban is megjelent, egy hétig spammeltem a kollégákat visszaszámlálós emailekkel, hogy le ne maradjanak az iroda szomszédságában felbukkanó étterem nyitásáról. Az alábbi képen feltűnő ételek mindegyike emlékezetes volt, így dokumentáltam is őket, annak ellenére, hogy klasszikus gyorskajának számítanak, míg számos csillagos élményről feledkeztem már meg, vagy szeretném őket végképp törölni az emlékezetemből.

Vajon mi visz rá egy volt elBullis cukrászt, hogy a világ egyik legikonikusabb metropoljából, New Yorkból a több mint 16000 km-re lévő Bali szigetére költözzön, távol az eddig jólbejáratott városi életétől. Aki már látta a Netflixen futó Chef’s Table legújabb évadát, egész biztosan belefutott már Will Goldfarb munkásságába, aki az egykori alsó-manhattani yuccie hotspot desszertbárjának koncepcióját költöztette cakkumpakk a felkapott indonéz turistasziget dzsungelének kellős közepébe. Aki viszont még nem látta a legújabb epizódot, az a fehérszemüveges, flambírozó pisztolyos kovbojt figyelje az előzetesben:

Will pályája nem volt nyílegyenesen felfelé ívelő, többször vágták a fejéhez a hires párizsi iskola, a Le Cordon Bleu oktatói is, hogy belőle ugyan nem lesz cukrász, és inkább menjen vissza jogot tanulni. Albert Adrià is csak megmosolyogta eleinte az amerikai fiút, miután a harmadik próbálkozása után végre felvették sztázsolni az akkor a világ legjobb éttermeként számontartott elBulliba. De miután visszaköltözött New Yorkba sem lett belőle egycsapásra híres szcénaséf, sőt több megsemmisítő kritikát is begyűjtött. Emiatt többször is étteremváltásokra kényszerült, míg végül kis szerencsével megnyithatta az egészestés desszert-menüsort kínáló éttermét, a Room 4 Dessertet. A szokatlan ötlet bejött a dekadenciára vágyó New Yorkiaknak, az újonnan nyílt étterem  egyből meghozta a séfnek azt a sikert, ami eddigi pályája során csak azért környékezte meg, hogy egy óvatlan pillanatban a séf arcába tolja a középső mutatóujját. Az étterem viszont egy év után bezárt, és Willnek sokadjára kellett újraterveznie a karrierjét, de ezúttal meg sem állt Indonéziáig.

A héten visszaértem a háromhetes indonéz utamról, és vasárnapra már magamhoz is tértem az eddigi legmeredekebb jetlagemből, amin ezúttal az ebédkörnyéki szundival töltött fantomértekezletek sem segítettek. Így is megérte az út, hihetetlen mennyiségű élményt gyűjtöttem be a három hét alatt, viszont a legtanulságosabb a Jakartában töltött első 5 nap volt. Eddig mindig az indonéz férjemmel közlekedtem a dél-kelet ázsiai országon belül, viszont a felgyülemlett hivatalos ügyei miatt ezúttal több napra magamra hagyott napközben az egyik barátunk pejateni, dél-jakartai lakásában. A használható tömegközlekedés, és mobilnet hiánya sem tudott visszatartani attól, hogy végre igazi turistaként merülhessek el a helyi kulturában, aminek csak egy erősen szűrt változatát tapasztalhattam meg eddig. Össze is írtam az összes múzeumot, látványosságot és piacot, amit meg szerettem volna nézni, a lehetséges útvonaltervekkel, de egy dologról teljesen megfeledkeztem: 

Az étlapok - már ahol volt, és nem a pult mögött lévő kínálatra kellett rábökni - kivétel nélkül indonézül voltak, és nem kísérte őket egyértelműsítő fényképes leporelló, mint mondjuk Japánban. Ennek valószínűleg az az oka, hogy turista csak akkor vetemedik Jakartába, ha véletlenül benézte a Citilink menetrendjét. Úgyhogy mikor déltájt leültem az egyik helyiekkel megtelt kifőzde szabad asztalához és körbemosolyogtam a hirtelen elnémült krimóban, már nem mertem felállni és kiosonni az étlap kézhezvétele után. Miután a gyerekek kibámulták magukat bennem, a szakács is megnézte magának, hogy milyen bule tévedt be hozzá, és a vendégek se feszengtek tovább az albínójeti jelenlététől ráböktem az étlap közepére, és míg vártam az ebédemre, próbáltam felidézni, hogy vajon elsétáltam-e egy mekdonáldsz mellett az elmúlt 15 percben. (spoiler alert: nem) Mindenesetre, ha szeretnél banánlevélben grillezett békaikrát enni mit sem sejtve, akkor ne mentsd le az alábbi indonéz gasztronómia lexikont.

Vasárnaptól 3 hétig levedlem a jégeralsót és bundabugyit, és átadom magam az aktív semmittevésnek. Csak enni és lébecolni vagyok hajlandó néhány koktél társaságában. Az idei nyaralási  bakancslistán pedig  a csatolt képeken feltűnő ételek kerülnek majd bepuszilásra.

Posztok vagy kerülnek ki, vagy nem. Viszont ha érdekel, hogy megettek-e a komodói sárkányok, vagy hogy milyen programokon veszek részt az idei Ubud Food Festival-on, akkor nézz fel a Facebook, vagy Instagram oldalamra.

Selamat tinggal!

Vannak olyan ételek, amik nehezen prezentálhatók precízen és gusztusosan, de a világ legfinomabb és legnépszerűbb ételei közé sorolhatók. Erről épp most indított David Chang Netflixen dokusorozatot Ugly Delicious néven, de aki próbált már kedvet csinálni külföldieknek zsíros kenyérhez meg tojásos nokedlihez, az tudja miről beszélek. Aztán vannak azok az ételek, amik szemetgyönyörködtetőek, és legszívesebben meg sem ennénk őket, de a fogás részei. A legtöbb virágból készült saláta is ide sorolható, nagyon cukker az árvácska meg borágó a tányéron, de azért egy kis szalonnapörc lehet hogy jobban csúszna a rukkolámmal. De ezen kívül van még egy harmadik csoport is: az ehetetlen, de legalább visszataszítóan csúf fogások tábora, ami tapasztalataim szerint mindig valami regionális ínyencséget takarnak, amit a helyi lakosság többynire előszeretettel fogyaszt, legyen az főtt birkafej vagy taknyosra erjesztett szójabab. A finn hagyományos húsvéti édesség, a  mämmi viszont ezt is übereli, mivel még a helyieket is megosztja.  De nincs mit tenni, mivel ez az egyetlen ünnepi desszertjük, ezért csak felkerül a húsvéti asztalra, hogy aztán gondolni se kelljen rá többet egy újabb évig.

Mivel holnap lelépek pár hétre az irodából, és ki szerettem volna üríteni a hűtőmet, gondoltam megszabadulok a karácsonyi mézeskalácssütésből megmaradt cukorszirupomtól, és a forhant narancsaimtól. Így lett nálunk a Gecsemáné-kertes vacsora helyett, Gerenda-kikötős süteményezés a kollégákkal Nagycsütörtökön.

Nem csak Budapest élvezhette a héten a kulináris világ legnagyobbjainak látogatását, ugyanis Makaóban épp ma leplezték le a San Pellegrino által összeállított Ázsia 50 legjobb éttermének a listáját olyan hires séfvendégek társaságában mint Gaggan Anand vagy André Chiang. Ez a rendezvény a főpróbája a minden évben pár héttel később tartott, a világ legjobb 50 éttermét kihirdető gálavacsorájának, amit idén június 19.-én Bilbaóban tartanak majd.

Mindenki azt várta, hogy kiderüljön, sikerült-e Gaggan Anandnak negyedszerre is begyűjteni a legjobbnak járó címet. És hogy összejött-e neki? Kiderül a hajtás után.

Bármennyire is hihetetlen, de nem születtem kísérletezőkedvű gasztrofelderítőnek. Sőt, óvodásként, még a füstről leszedett friss kolbászt sem tudtam értékelni. Anyukám tisztességes magyaros konyhán nevelt belőlem súlylökőbajnoknak tűnő fiatal felnőttet. Majd elengedte a kezem egyetemista koromra, reménykedve abban, hogy nem tévelyedek a kulinária tévútjaira, mint a bátyám, aki  kikövetelte, hogy a 18. születésnapját a város első kínai éttermében ünnepeljük meg. Még az előző évezredben járunk, és emlékszem hogyan fintorogta a család csoportosan végig a "száraz állott rizsből és turhás csirkeszószból" álló vacsorát. De volt hogy még a tányérok is a szemétben landoltak nálunk egy unclebenses madras curry után, mert a kurkuma még áztatásra sem jött ki a mázos tányérból. Ez a kulináris xenofóbia sokáig velem maradt, habár nagy részét leküzdöttem, még ma is csípőből megszagolom az ismeretlen ételt mielőtt a számba veszem, pont ahogy otthon megtanultam.

A thai konyhával való találkozásom az üveges szószók idejére datálható, majd az első próbálkozás után elkönyveltem, hogy nem egymást keressük. Az iskolai menzáról ismert főtt marhát meggymártással sem tudtam az évek során magamévá tenni, és az agyoncukrozott instantszósz hússal párosítva visszataszító kombináció maradt a mai napig a harmatoslelkű ízlelőbimbóimnak. A citromfű aromája pedig még nagyon sokáig a télapóra kapott, majd egyből elfelejtett, húsvét tájékán viszont újra felbukkant, és időközben hamvaszölddé avanzsált mandarinokra emlékeztett. Aztán az amerikai főnököm elcipelt egyszer az újonnan nyílt Kisparázsba, és ha egy párhuzamos univerzumban egyszer filmre vinnék Tourmand sztoriját, akkor a pillanat amikor belenyaltam az első zöld currymbe, lenne az a jelenet, amikor főhös körül minden lelassul, elsötétül, és felcsendendülnek a fanfárok a jólismert Strauss nyitányból. A következő snittet pedig a bangkoki, ma már Michelin-csillagos, Nahmban vennék fel, ahogy a pincért győzködöm arról, hogy még véletlenül se próbálják meg nyugatiasítani a mi fogásainkban a csiliadagot, bírjuk mi az erőset.

Az elmúlt időszak utazásain lőtt gasztrofotókat pörgettem végig a minap és feltűnt, hogy bizony számos képről köszön vissza ugyanaz a tányér. Ha léteznek gaszrtronómiai trendek, akkor miért is ne lenne a terítéknek saját divatja. Az viszont valóban meglepett, hogy egymástól több ezer kilométerre lévő éttermekben használják ugyanazokat a designokat. Ugyan sokan rendelnek kifejezetten az étteremre tervezett termékeket, illetve extrémebb micromanagelő séfek maguk is készítenek kerámiákat, de a legtöbb étterem inkább bejáratott műhelyekkel dolgozik. A jó hír pedig az, hogy ha megtetszett az entrée alatti porcelán, akkor nem kell a táskánkba süllyeszteni egy óvatlan pillanatban, hanem kissebb-nagyobb utánajárással, mi is megvásárolhatjuk ezeket. Hogy megkönnyítsem a hobbista ételfotózók, és designgyűjtő olvasók dolgák, összeállítottam a legtrendibb éttermekben használt tányérok listáját, mégpedig beszerzési helyekkel kiegészítve.

1 indonéz és 3 magyar húsimádó beül egy orosz vegán vacsorára... Ez nem egy vicc kezdete, hanem a szülinapi merényletem a családom ellen, legalábbis ők így látták a helyzetet, amikor bevallottam nekik, hogy feliratkoztam a nevükben Oroszország legjobb séfjének, Vladimir Muhkinnak a tematikus vacsorájára. Mentségemre legyen mondva, más választásom nem volt, mivel azon a hétvégén csak egy vacsorát rendezett a netflixes Chef's Table-ben is feltűnő White Rabbit séfje, és mivel a liturgikus naptár szerint, épp a böjt közepén érkeztünk Moszkvába, ezért nem volt mit tenni, mint beletörődni  sorsunkba, és Google Mapsen rákeresni a legközelebbi, késő este is nyitvatartó cseburecsnajákra. Pedig gondosan előkészítettem a terepet, meséltem a jávorszarvasajakól és hattyúmájból készült fogásokról, illetve együtt felidéztük az orosz kulinária klasszikusait, hogy aztán a vacsoranaptár publikálásakor szembesüljek azzal a kandikamerás műsorba illő pillanattal, amikor rákattintottam a dátumra: veganszki szett. Job tvojú máty, gondoltam magamban, hogy adagolom én ezt be a velőscsontot szívószállal falatozó férjemnek, és a feladott poggyászban feldolgozott féldisznóval érkező kíséretnek?! Nem láttam más kiutat, mint lefoglalni egy asztalt az étteremben egy koktélokkal és zakuskival tarkított elővacsorára, hogy aztán kellően alapozva érkezzünk a privát böjtivacsorás estre, amit pár szinttel lejjebb, egy erre kialakított látványkonyhában tartottak. Öveket becsatolni, indul a menet, vigyázat képmennyiségben fajsúlyos, és hosszú post lesz.

Elnézést a kattintásvadász címért, agyzsibbasztó Excel-tologatós napom volt az irodában, amit csak az dobott fel valamicskét, hogy Bangkok után, már Tajpejnek is van mától Michelin étteremkalauza. Szerdától Tajvan is büszkélkedhet egy 3 Michelin-csillagos étteremmel, a kantoni konyhát képviselő Le Palais-val, de engem mindenek előtt az érdekelt, hogy meghallották-e a szerkesztők a tajvani születésű sztárséf, André Chiang tavalyi kérését, aki februárban zárta be azt a legendás két Michelin-csillagos szingapúri éttermét, amiről már én is áradoztam a blogon. André azóta visszaköltözött a feleségével a szigetországba, hogy visszavegyen a tempóból, és a következő szakácsnemzedék gondozásával foglalkozzon.