Nem tudom, hogy személyes preferencia-e vagy kulturális hozadék, de leves nélkül nem teljes a napom. Ugyan az iskolai menzán nagyon próbálták kinevelni belőlünk a levesezést a hírhedt karalábészutyokkal, rántott förmedvénnyel és az egyéb bűntársaikkal, de a kötelező vasárnapi családi húslevesszeánszok mindig helyrebillentették az ételcsoport hétközben megtépázott renoméját. És hogy mitől jó egy leves? Legyen egy olyan alapja, aminek egyszerűen lehetetlen abbahagyni a kanalazását, és a levesbetét is legyen minőségi, amit akár magában is szívesen fogyasztanánk el. A krémlevesek így nálam nem is érik el az ingerköszöböt az egynemű rágást nem igénylő állagukkal. Nem lehetek egyedül a levesfétisemmel, hiszen még a gasztronómiai vákuumnak tekinthető Finnországban is betörtek a ramenezők, phởzók, és minden valamirevaló urban fesztiválon egymást tapossák érte nem csak a szivárványhajú gasztroliberálisok, de a karéliai pirog tetkós kulinárkonzervatívok is.
Viszont bármennyire is szeretném a haladó gasztronauták táborát erősíteni, akinek a szeme se rebben, ha főtt kacsaembrióval vagy savanyított bálnafaggyúval kínálják, nem leszek sohasem ennyire progresszív. 18 éven keresztül pörkölttel és nokedlival kondicionáltak, hogy a hagyományos magyar konyhára reagáljak csak heves nyálelválasztással. Éppen ezért eleinte a thai konyha édeskés ízvilágát sem bírtam értékelni, a vietnámi erős mentahasználattal a mai napig nem boldogulok, a japán dashik algaíze pedig a teljes étkezésem haza tudja vágni. Ugyan megtanultam szeretni az ázsiai metéltes leveseket, de egyik sem tudta verni a somorjai cérnametéltel készült aranyszínű marhahúsleveseket. Majd Pekingben, egy ragadós padlójú kifőzdében ért a reveláció: a lancsou lamian a levesek levese.
